gondolatok az égről a földön

Szemetesládám. Igen, ez a blog a szemetesládám. Amit nem tudok senkinek elmondani, vagy nem akarok, mert nincs a közelemben senki, aki megérthetné, azt leírom ide, könnyítek magamon. Néha az indulat szüli a szavakat, máskor a fájdalom vagy a boldogság. Egy egy pillanatot ovlashatsz életemből, létemből, gondolataimból. Köszönöm, hogy ellátogattál hozzám!

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Bezárult az ajtó... /Csak neked II./

2009.02.23. 23:27 - felhővándor

Az előző bejegyzések kérdéseire megkaptam a választ, holott tán még a kérdés sem volt ismert ilyen formában...

Hogy miért nem működik mégsem? Mert nem akarjuk, hogy működjön. Mert most már energiát kellene belefektetni, és erre képtelenek vagyunk. Mert gyengék vagyunk a másikhoz. Mert talán nem jelent nekünk annyit ez az egész, mint amennyit kellene...

Hogy visszajössz-e hozzám? Hát nem tudom... Ezt csak te tudhatod. Bezártad az ajtót, és magaddal vitted a kulcsot. Ha eldobod, eldobod. Ha nem, nem. A te kezedben van a döntés addig, amíg él ez a világ. És még egy jó ideig élni fog. Képtelen vagyok olyan gyorsan bontani, mint ahogyan építettük. Hiszen nem is építettük, csak csiszoltunk rajta, mert készen kaptuk, csak be kellett költöznünk...

Éreztem, tudtam. Mégis...
Fáj, nagyon fáj... És hiába mondtad, nem értem a miérteket... De majd egyszer, ha megnyugodtál, megnyugodtam, akkor leülhetünk egy tea mellé, úgy, mint először, és megbeszélhetjük. Szeretném, ha így történne majd. De ahhoz még sok sok idő kell. Talán addigra nem is fogok élni... De ha élni fogok, és itt leszek, akkor bizony még rá fogok erre kérdezni. Mert bármennyire is őszinte voltál, én nem értem...

Az üres báb... Talán majd valaki megtölti, aki nem én leszek... Talán már senki, hiszen megtörték, és ezt elfogadja... Talán lesz még egy ölelés, ami több a semminél. Talán nem... Minden csak választások, döntések sorozata, semmi több...

Miért nincsen belül kilincs? Úgy érzem magam, mintha gumiszobába zártak volna... Mert bizony abba zártál, csak elővigyázatlan voltál, és hagytál dolgokat, amikkel árthatok magamnak. Itt vannak előttem. Próbálok nem hozzájuk nyúlni, mégis... Miért nincs belül kilincs, hogy utánad futhassak, hogy átölelhesselek, hogy a szemedbe nézhessek, és azt mondhassam, hogy még minden rendbejöhet?

Nem, nem vagyok mérges... Csak nem értem a helyzetet, holott tudtam valahol előre... Leírtam ezt is, mint annyi minden mást már... De még nem fogadtam el... Tudom, túl szép volt, hogy igaz legyen...

Nem, nem vagyok mérges... Egyszerűen csak összetörtem. Nem kicsit, nagyon. Tudod, meséltem neked arról a jéghegyről, aminek félek, hogy még csak a csúcsát ismerem. Nah, most sikerült megismerkednem vele. Eddig csak rezgett a léc... Most leesett... Köszönöm!

Remélem, te tudsz nyugodtan aludni, és élni tovább a kis életedet, rendberakni a kis lelkedet...

ui. tényleg mindegy volt már, hogy mennyi idő... itt már csak a tények számítanak/számítottak...

Egy kérdés, egy válasz, egy érzés, egy élet, két ember: ő és én...

2009.02.23. 15:59 - felhővándor

  

Szeretlek?          egy kérdés
Szeretlek.                  egy válasz
Szeretlek.                        egy érzés
Szeretet.                           egy élet
Szeretlek.                              két ember
Szeret.                     ő és
Szeretem.          én

2009.02.23. 15:45 - felhővándor

                                                                     

 

Ha minden olyan egyértelmű
Ha minden olyan biztos
,
Ha minden olyan fényes,

Ha minden olyan csodálatos,
Ha minden olyan könnyű,
Ha minden olyan természetes,
Ha minden olyan egyszerű,
Ha minden olyan nagyszerű,

Ha minden olyan egész...
 

akkor miért nem működik?

 

 2009. jégbontó hava 23. 12:24 biosz

"most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart"

2009.02.23. 15:43 - felhővándor

De mindez elmúlik egy pillanatban. Elmúlik, mintha soha nem is létezett volna a könnyűség. Mintha még a semmi is kicsúszott volna alólam, mintha már az se tarthatna meg. És hogy miért?
Mert eltűnt az a biztonság, ami eddig tartott. Eltűnt az a két kar, ami mindig átölelhetett. Merre van? Nem tudom. Érzem, hogy távol. De mást nem.
Ott van ő, aki Ő. Itt van mellettem ő, aki Ő. Mégsem érzem úgy, ahogy eddig. Mintha kilépett volna abból a világból, ami a miénk. Nyitva hagyta az ajtót, így bármikor utána mehetek, vagy visszajöhet. De nincs itt mellettem. Hiányzik. Én üldöztem el. Miattam kellett elmennie. Mert okot adtam rá. Azzal, amit tettem. Azzal, amiben még ő sem tudott megakadályozni, az a tudat sem, hogy ő itt van velem.
Minden üres nélküle. Minden, az egész világ. Talán visszajön még valamikor. Talán nem csak egy üres bábot fogok ölelni, hanem azt a lényt, aki része a világomnak, akivel közös világot építünk, hogy boldogok lehessünk benne örökre.
Vagy mindez csak álom marad? Hinnem, tudnom kell, hogy nem. De ha nem megy, ha az ajtó ott marad nyitva, s ő nem lép vissza rajta, akkor fel kell adnom. Nem örlődhetek fel ebben. Most erősnek kell lennem. Nem engedhetek meg magamnak kilengéseket.
Az ajtó nyitva áll..
                                                                  Visszajössz hozzám? :$ :)

2009. jégbontó hava 23. 12:20 biosz
 

2009.02.22. 15:55 - felhővándor

csak Neked...

2009.02.22. 15:51 - felhővándor

Vannak pillanatok, amikor minden teljesen egyértelmű. És vannak pillanatok, amikor mindenhol csak kérdések vannak kérdésekkel. És vannak pillanatok, amikor túl könnyen, meggondolatlanul mondok igen-t, vagy nemet, és néhány pillanat múlva a válasz már rossz...

És mindezt miért?

Miattad... Mikor itt vagy velem, akkor minden olyan egyszerű, minden olyan teljes, minden olyan egyértelmű, biztonságos. De el kell menned, hogy megtapasztalhassam milyen az, amikor nem vagy itt velem. Ez a mostani pillanat is egy ilyen. Most is minden tele van kérdésekkel, de mégis van egy domináns kérdés, ami itt lebeg...

Hogy miért nem neked mondom el mindezt, miért ide írom?

Mert nem vagy itt, s ha itt lennél, az egész fel se merülhetne...

Tudod, az előbb beszéltünk. Nem tudom mi van velem, teljesen összezavarsz (helyrehozol?) bennem mindent. Azt mondtad, hogy péntek este hívni fogsz. Nem hívtál. Nem baj, hiszen miért is lenne az... De egész este reménykedtem. És valahol mélyült az az üresség bennem, amit az okozott, hogy nem vagy itt mellettem. Tudom, most nem lehettél itt. Ez teljesen normális. De ahogy magamhozszorítottam a telefonomat, ahogy nem mozdultam nélküle, az nem normális... Nemrég beszéltünk. Alig néhány perce. Leraktam, s lelkem néhány csepp segítségével tisztult, tisztul. Összezavarsz mindent. Mert hihetetlenül hiányzol... És reménykedtem abban, hogy ma este átölelhetlek úgy, mint legutóbb, vagy sokkal sokkal erősebben. De majd holnap! Elvégre a remény hal meg utoljára. Holnap... Lehet, hogy akkor se...

Miért?

Mert valaki, aki ugyanannyira hiányzik minden pillanatban, mint te, csak kicsit másféle a hiány érkezik. És megígértem, hogy főzök neki vacsit... De mikor beszéltünk telefonon én teljesen elfelejtettem mindezt, azt, hogy végre újra láthatom őt, mert annyira megörültem neked, annak, hogy együtt lehetünk... 

A lélek cseppek felhozták a kérdést... S itt lüktet bennem, minden sejtemben, s egyre csak kérdez, és nincsen válasz sehol, és itt a válasz, minden sejtemben, mert erre nincsen más válasz...

Ezt csak magamtól kérdezhetem meg... Le se írom... De mégis itt van, és kikívánkozna. Megkavar mindent. De szeretlek, és ez erősebb minden kérdésnél, és minden válasznál, hiszen ez maga a válasz...

Hiányzol nagyon...

S ha abbamarad a lüktetés, és nem marad más, csak a szeretet, akkor is felmerülhet a kérdés, hogy "kell ez nekem?" s azt fogom válaszolni, kell... Hiszen szeretem. :) Talán elnémulnak szemeim, s a mosolyomba nem merül fájdalom, csak az a nyugodt boldogság, ami azokat jellemzik, akik megtalálták a helyes utat... Talán...

 

2009.02.22. 14:37 - felhővándor

Hm...

Sok mindent írhatnék, hiszen nagyon nagyon le vagyok maradva. Most néztem csak, hogy februárban szinte egyáltalán nem írtam. Pedig jó sok minden történt! Annál is több értékes, és kevésbé értékes gondolat, amit mindent leírhattam volna ide. Mégse tettem. Hogy miért? Szerinted? Igen, igen. Jól gondolod. Mert még mindig nagyon lusta vagyok. Hiába lenne ott az alkalom, inkább fekszem, és bámulom a plafont. Pedig lenne mit mondanom. Nagyon is lenne... És mégsem mondom. Talán ezért kezdek bekattanni lassan. Talán nem...

Hiánypótlás címszavakban:

Tomi
Tomi
érettségi jelentkezés
felsőoktatási jelentkezés
Manfrédölelgetés
zene zene
Garfield
puzzle
Katázós hétvége
sütés
megtalált Belle és Sebastien
Csáth Géza könyvek
hóesésben sétálás kedden
Herceg, csokik
filmek
uncsi suli
németgyakorlás
Árpi-hiány
Tomi hiány a köbön
rendrakás
tisztogatás
félelem
jéghegy, ami olvad
penge
Tomi hiány (tudom, hogy volt már, de fokozott :) )

Kb ennyi. Persze volt sok sok minden más is, de azt most nem. Elég ide ennyi... :)
 

Ma 19 éve... :)

2009.02.20. 17:49 - felhővándor

 

zene moll-ban...

2009.02.04. 16:37 - felhővándor

A múltkori előadáshoz kapcsolódik egy kicsit ez a bejegyzés is. Azóta jobban figyelek a zenére, főleg a klasszikusra. Eddig is hallgattam, de azóta sokkal sokkal többet. Találtam egy nekem nagyon tetsző online rádiót, ami éjjel-nappal klasszikus zene nagyon kevés beszéddel.

De most nem is erről szeretnék írni. Hanem:

Énekórákon egy Chopin-ről szóló filmet néztünk. Tanárnő elmondta hozzá ma kiegészítésként a háttérismereteket, illetve azt, hogy mi történt a "film vége" után. :) Ezután nekiálltunk hallgatni Chopin G-moll ballade című művét... Nagyon elragadó volt, bár kicsit távol volt annak ellenére tőlem, hogy szeretem Chopint...

Még mielőtt benyomta tanárnő a magnót kicsit megnéztem az auráját. Látszott rajta, hogy kicsit szét van esve, de ennek ellenére nagyon erős volt, és gyönyörű. Tőle még ilyet nem láttam. Gyönyörködtem benne egy ideig, aztán mással foglalkoztam. Aztán elindult a zene. Ahogy megszólalt megnyugtató volt. Miközben hallgattuk végiggondoltam, hogy hogyan érkezett el mindez Chopinhoz, illetve ahhoz, aki feljátszotta. Érdekes volt ezen gondolkodni. Viszont akarva-akaratlanul megint tanárnő auráját figyelgettem. És fura volt mindaz, amit láttam. Ahogy haladt előre a zene, és egyre jobban érződött rajta a moll jelleg úgy gyengült. Tisztán látszott, hogy próbált táplálkozni a zene erejéből, de nem ment neki. Próbált belekapaszkorni, de egyre kevésbé sikerült. Gyengült pillanatról pillanatra. A végén alig maradt valami ereje. A zene kiszívta...

Ültem, és másra nem is figyeltem. Csak rá, és a zenére. Erre a különös kapcsolatra. Arra, hogy ő még nem érett meg a moll zene hallgatására, és hogy mennyivel könnyebb lenne neki, ha nem kéne ezzel is foglalkoznia... Csodálatos volt, s a maga csodálatosságában egy kicsit rémisztő is talán.  Eddig is tudtam, hogy mindaz, amit a zenéről megtudam igaz. De most így megtapasztalni egészen más volt, mint meghallgatni. Felmerült bennem is a kérdés, hogy vajon velem is ez történik éppen? Nem tudom rá a választ. Talán igen, talán nem... De remélem, fel fogok nőni a moll zenéhez is, és nem fog depresszióba taszítani... Addig meg óvatosan bánok vele, és csak akkor hallgatom, ha elég erősnek érzem magam hozzá... :)

A romantikus vacsora, és a többi

2009.01.21. 20:02 - felhővándor

Még decemberben találtam rá a Magyar Teozófiai Társaság honlapjára (www.teozofia.hu)=itt, és sok érdekes dolgot olvastam itt. Mint mindannyian tudjátok engem különösképpen érdkelnek az ilyen dolgok. Így mikor megláttam a nyilvános előadások listáját elhatároztam, hogy bizony ott leszek rajtuk. Ez az elhatározásom tegnap délután kicsit megingott, de miután ennyit készültem rá, és miután annyira ígéretes volt a cím végülis beteljesítettem ma. Így hát gyorsan összekaptam magam, és 14:57kor nekiindultam a világnak macitlanul, de notisan. A vonatot elértem szerencsére, bár épphogy, de ez nem lényeg. Úgy néz ki, ez újabban szokásommá vált :P Vonaton szépen kicsomagol noti, és elkezdtem írogatni, javítgatni az eddigieket. Szépen is ment, örültem, hogy legalább vmi hasznossal töltöm az időmet, és nem csak bambulok ki a fejemből értelmetlenül. Aztán felszállt egy srác, és megkérdezte, hogy szabad-e a hely. Természetesen az volt. :) Utána már nem volt meg a nyugalmam, hogy csináljam a cuccaimat, mert mindig kérdezett valamit. Gyorsan kiderült, hogy nem magyar. (Engem vhogy mindig kiszúrnak...) Aztán notit végülis elraktam, hogy akkor beszélgessünk. És beszélgettünk Kelenföldig, mivel ő ott szállt le. Lehetett volna hosszabb is, mert 1 utcával lakott arréb az uticélomnál, de úgy éreztem, erre az előadásra még készülnöm kell lelkileg, amihez még idő kell. Amúgy is másfél órával hamarabb fenn leszek pesten. Egész jól eldumáltunk, bár érdekes volt, mivel most nekem kellett szavakat magyaráznom úgy, ahogyan a németek nekem magyaráztak még nyáron. Megfogott a nyitottsága. Ez az, amit a magyarokból hiányolok. Nem tudnak kötetlenül elbeszélgetni egy idegennel, vagy csak egyszerűen rámosolyogni. Ha van 3 szabad hely, akkor tuti, hogy azt választják, ami a legtávolabb van mindenkitől. Valahogy félünk egymástól. Nagyon nagyfokú a bizalmatlanság. De eddig bárki, akivel találkoztam, és mint "vendég" van itt nálunk nyitott. Múltkor az arabok (ők talán túlzottan is), aztán ott van a mostani perzsa srác (aki mondta a nevét, de hát a névmemóriám még mindig egyenlő a nullával), meg találkoztam ma egy némettel is, ő is tök jó fej volt, attól eltekintve, hogy a beszélgetésünk azzal kezdődött, hogy lereagáltam a "seisse" kifejezését... :) Velük jól el tudok dumálni, még ha a nyelv néha kicsit közénk is áll, és nehezebb. A magyarokkal viszont nincsen így. Minimális esetben kezdeményeznek beszélgetést, és ugyanígy kevésszer reagálnak. Egy-egy mosoly néha ott van, de ennél több nem igazán. Bezárkózott nép vagyunk, akik rejtegetjük magunkat a többiek elől. De miért?
Szóval felértem Pestre, leugrottam a Déliben, és valahogy eszembe jutott, hogy kicsit sétálok a Margit szigeten, mert az jó. Jónak jó, de hát vacsizni is kell, mert mire hazaérek... Akkor kellemest a hasznossal. Kimentem a Margit szigetre, előtte magamhoz vételeztem némi táplálékot, és a szigeten kinéztem magamnak egy nagyon jó helyet. Csodálatos volt. Ilyen romantikus vacsit el tudnék képzelni minden napra. Már csak egy gyertya hiányzott az egészből. Leücsörögtem a Dunához, azaz a kiépített partfal tetejére, ettem a kertész salimat :D XD , és bámultam, ahogy az eső fordozza a vízen a fényeket, mikor még meg-megcsillan a nap utolsó sugara. Csodálatos volt, teljesen idilli. Csendes volt, nyugodt, harmonikus. Csak ültem, és néztem. Alig akartam indulni, dehát idő volt... Elgondolkodtam azon, hogy maradok, és nézem tovább, de rájöttem, hogy az előadás 1 évben max 1x van, ezt a látványt pedig máskor is megtapasztalhatom. Így azzal az érzéssel, hogy pont elég felkeltem, és indultam vissza a vilihez. Előadás helyszínét kis kavarás után megtaláltam. Meglepődtem nagyon, de csak kellemesen. Családias hangulatú volt az egész, és ennek nagyon örültem. Mikor bementem mosolyogva, bár kicsit kételkedve fogadtak, hogy "ez meg ki?", de végülis megbarátkoztak a jelenlétemmel. Elvégre azért nyilvános előadás, hogy én is ott lehessek. Mikor még nem készült el, nekiálltam a mosolyról írni (ezt majd később ovlashatjátok), aztán mikor belelendültem megszólalt az előadó, hogy akkor kezdjük... :D Szóval elhalasztva. A zene gyógyító ereje volt az előadás címe, bár sokkal inkább szólt a zenéről ezoterikus szempontból. Csak egy fejezet volt az egészből a zene gyógyító ereje. De ennyi pont elég volt ahhoz, hogy tovább gondoljam a témát, hogy foglalkozzak vele. Nem szeretném részletezni itt, hogy miről is volt szó. Lenne mit, hiszen egészen új megvilágításból szemlélhetem a zenét, illetve rengeteg hasznos információhoz juthattam. Megérte felmenni Pestre, még ha fárasztó is, és mondhatni messze is van. De igazából nincs. 1,5 óra utazás egy ilyen előadásért, illetve a 300Ft belépő semmi. Ennél sokkal sokkal többet megér. Most már biztos vagyok benne, hogy megyek a következőre is, és az az utánira is. Egy valamit sajnálok, hogy tavaly még nem jártam ezekre az előadásokra. Akármennyire is csak egy keresztmetszetelt valami, mégis nagyon jó. Hiszen ad valami alapot ahhoz, hogy az ember tovább gondolja a dolgokat. Hogy felismerje őket önmagában. És ez az igazán fontos. Nem az, hogy mindent pontosan tudjak. Az majd a következő lépés. De mégis a belső tudás a legigazabb tudás. Ami néhány dolog felvillantásának hatására kerül előtérbe. Vitatkozni szabad. De én azt mondom, hogy a számunkra most elérhető legtisztább tudás a mentalitásból származik, és figyelnünk kell arra, hogy mivé lesz, amíg inkarnálódik...

Tudd, hogy te már tudod!

/ez a bejegyzés a vonaton íródott. 2 dolog kiegészítésként: nem rég mentek el mellettem azok az arabok, akik múltkor megtaláltak maguknak. A másik pedig az, hogy csodálatos ez után az előadás után komolyzenét hallani a vonaton. :) Valaki azt hallgat, nem is gyenge hangerővel. És elbűvölő... Tud valamit az illető. Talán a zene gyógyító erejéről, talán csak érzi, hogy neki most ez kell...
Majd talán egyszer én is érezni fogom... De addig még rengeteg mindent kell felismernem... :) /

És még egy kiegészítés. Mikor annyira hiányolom a mosolyokat, és figyelem az embereket hirtelen kaptam kettőt is. Sőt még haza is hozott vki, aki sokáig még csak nem is köszönt. Meglepő volt, és nagyon jól esett... :)

A hiányról...

2009.01.19. 18:30 - felhővándor

Mint a veszteség. Szavakkal kifejezhetelen. Csak érzed. Mardos belülről, és semmi nem marad a végén. Hiány. Mindennapi érzés mégis megszokhatatlan. Túlzottan fáj. Éget. Pedig ott sincsen. A nem-lét fájdalma.

A hiány a nem-lét érzése. Amikor ott van, s még sincsen. De miért érezhetünk hiányt, ha nem is létezik? Egyszerű. Kétségben élünk. Átadjuk magunkat a fizikai világ valójának, valótlanságának, hagyjuk, hogoy ez töltösön ki minket. Nem figyeljük a szellemet, a felsőbb tudatot, ami megmutatná, megmutathatná nekünk, hogy nincs is hiány, hiszen amit hiányolunk az ott van mellettünk folyamatosan.
 

A nem-lét érzése. A legnagyobb átverés. Önmagunk felé. Hiába érzed most a hiányt valósnak. Azért érzed így, mert megengedted magadnak az a luxust, hogy ne Őt figyeld, hogy kizárod őt magadból. Igazából ezt érzed. Azt, hogy nem Őrá figyelsz. Mással pótlod őt, de ez képtelenség... Figyelj Őrá, Őt lásd mindenben, és akkor nem fog hiányozni soha többé...

 

---

Szép gondolatok persze. És mi szülte őket bennem? A hiányérzet. Még szilveszterkor...
De úgy néz ki, hiába kaptam meg mindezt. Hiába ismertem fel. Hiszen ugyanúgy mondom, hogy "hiányzol". És sokszor érzem így. Bár ez a hiány talán csak annyit takar, hogy jobb lenne veled lenni ebben, s minden percben, mint azt csinálni, amit éppen...

Tökéletes nap...

2009.01.19. 17:39 - felhővándor

Miért is tökéletes? Talán mégsem az. Mégis, kívánni sem tudtam volna jobbat. Persze voltak benne nyűgök, de ennyi azért kell. Ha ezek nem lettek volna, talán észre se veszem, hogy nap. És a 24 óra mintha 48 lett volna. Olyan hihetetlen az egész, hogy mindez belefért egy napba. Pedig nem vagyok az a típus, aki csak otthon ül, és soha nem csinál semmit. A pörgés lételemem. Mégis, annyira jóra sikerült a szombati nap. :P

Miért? Hát ezekért...

Reggel kelés, kicsit morcin, hiszen ha nem kéne Pestre mennem, akkor most még bőven aludhatnék, aludhatnánk. De ez van. Ez jutott. Minden tök jó. Habár nem aludtam túl sokat, mégsem vagyok annyira fáradt, mint amit várnék (lehet, hogy a tudatos alvás az oka, amit néhány napja kezdtem gyakorolni, és saját fejlesztés? :P )... Szokásos reggeli cihelődgetés, meg minden, ami kell. Biztonságérzet. Minden pillanat jön a maga ritmusában, és ugyanúgy múlik el. Meg tudnám szokni... Aztán csak csak el kell indulni, hiszen a vonat nem vár. Könnyű reggeli néhány perces séta a vasútállomásig, aztán a vonat tényleg nem várt, szóval a felüljáróról határozott rohanás lefelé. Persze maciszorongatás közbe, nehogy véletlen elejtsem... Gyors telefon, vegyen nekem jegyet K. (tudniillik ő is jött velem föl Pestre). Aztán ha minden rendben elkényelmesedés a vonaton, és pár percben a nap végiggondolása. Aztán már Tatán is van a vonat, K.nak integetek, hogy észrevegye, hol ülök. Felszáll, dumálunk egy kicsit (vagy 1 napja nem láttuk egymást :P) aztán előkerül a laptop, és nekiállunk a Garfield és a valós világ c. mesének. Persze nincs időnk végignézni, mert hirtelen Kelenföldön vagyunk, és bizony le kell szállni. Vonatról le, vilire fel, és akkor indul a menet a Kálvin térre. Nem jön ellenőr, tiszta boldogok vagyunk, közben meg jókat dumálunk (kb nincs olyan pillanat, amikor ne tudnánk vmiről dumálni). Aztán leugrunk, és keressük a Múzeum utat. Hát tudja a halál, hogy merre kell az aluljáróból feljönni, ezért körbe sétálunk... Természetesen az utolsóhoz van kiírva :D De ezt az elején megmondtuk, hogy az lesz... :P Utca megvan, már csak az egyetem épülete kell. Ahogy sétálunk, persze tudjuk, hogy a rossz oldalon, de akkor se megyünk át, látunk sok sok antikváriumot. Mindketten kedveljük őket, de még nincsenek nyitva, meg kb 5 percünk van odatalálni, szóval megegyezünk, hogy majd visszafele jól végignézzük őket. Meglátjuk a jó nagy molinót, hogy ELTE-BTK NYÍLT NAP, és tudjuk, hogy jók vagyunk. Megtaláltuk. Gyorsan át az úton (5 másik emberrel együtt, mert annyira pestiek még nem vagyunk), és hát akkor kezdődik. A kapuban 2 srác osztogat lapokat, ELTE feliratú pólóban. (Egyébként nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy mindkettő nagyon jó pasi). Kérek egyet én is, aztán már mennék is tovább, miután megköszönöm, de a srác megkérdezi, h "a Maci is ide jelentkezik? Van ám külön szakunk a plüssállatoknak is!" Mondom neki, hogy ha nekem sikerül, akkor ő is ide fog jönni. :) Aztán megyünk tovább. Az előadó kb már tele van, de hát nem baj, csak találunk magunknak állóhelyet. Szokásos megnyitó, ELTE fényezés (ez nagyon, és egy idő után idegesítő). Aztán egy előadás a felvételi pontrendszerről, amiben vannak hasznos, és kevésbé hasznos infók. Közben én már ülök, maci az ölemben. Egyik mellettünk lévő srác megjegyzik a mellette álló csajnak, hogy "nézd, hozta a maciját. Tök aranyos". Én csak mosolygok, és közben próbálok figyelni, meg persze pasielemzés az megy. :D Még egy előadás a BA szakokról, bár itt vhogy elveszett a fonal. Sokan voltunk, kevés levegő, stb... De elhangzik a végső szó is, és mindenki mehet a szakról szóló előadásra. A rendszer nem a legjobb, hiszen egyszerre vannak, és  hiába érdekelne több, csak egyre tudok bemenni... Így első jelöltem a germanisztika-skandinavisztika lesz. :) Megtaláljuk, hogy hol van, de mielőtt beülünk kerítünk magunknak egy-egy forrócsokit. Én vaníliásat, ami hihetetlen finom. Maci szépen felül a padra, notit felrakom tölteni, hogy a film végét is tutira meg tudjuk nézni, aztán kezdi is az előadó. Sok jót mond, és nem a kifejezett fényezés kategória. Beleszerettem teljesen a szakba, tuti, hogy ez lesz az első helyen megjelöltem. Aztán vége van annak is, odamegyek még megkérdezni, hogy van-e lehetőségem első évben rögtön halasztani, a válasz igen. Aztán egy megjegyzés, hogy milyen aranyos Manfréd. Szegénykém már nagyon elpirult, hogy ennyi figyelmet kapott. :D
Aztán antikváriumok, jók, és kevésbé jók sorba. Na jó, mindegyik jó, csak van ami pofátlanul drága, és van, ami pont a megfelelő árkategóriát nyújtja. Végigmásszuk őket, én három német nyelvű könyvet veszek. K. egy lovasat. Utána még egy bolt, és akkor hát keverjünk ki innen Budaörsre. Múltkorról még emlékeztem, hogy a Móriczról kell kimenni busszal, és tök jó, hogy a vili pont a Móriczra megy :D Szóval minden megoldott, viliről le, buszt keres, kimegy.
Dechatlont becéloz, aztán hajrá gyerekek, vásárol. De ez nem ilyen egyszerű. Végigjár egyszer. Aztán sok mindent összeszed. Beköltözik a próbafülkébe. És a kb 15 cuccból egy marad. Aztán végigjár mégegyszer, visszapakol mindent, ami nem kell. Aztán még néz pulcsit, mert az nem árt meg. Utána meg, ha már ott vagyunk, akkor másszunk. Knak úgy is ki kell próbálnia. (nekem már kicsit herótom van attól a faltól :D). De előadjuk a lelkes amatőrt, és mászunk. Aztán a másik oldalon is, ott már én biztosítom Kt. :) Rájövünk, hogy van kb 40 percünk elérni a vonatot. De nem tudjuk, h merre kell menni. Azaz busszal tudom, de hát mi sétálunk :D De az túl sok lenne (és később beigazolódott a jó döntésünk) így hát még eszünk egy-egy gyros-t, legjobbat eddigi életünkben (Börs, Auchan-csibefaló), pedig próbáltunk már néhányat. Aztán akkor irány a séta. Kicsit elkavarodunk, de vidéki jókislányok módjára megoldjuk. De ezt inkább nem írom le, akit nagyon érdekel, kérdezze meg.
Végül feltűnik a megváltó "TESCO" felirat :P, és agymosott vásárlóként jól be is megyünk, vmi innit szerzni. Aztán ki az állomásra, és ahogy állunk a peronon, már látszanak a vonat lámpái. Leülünk, jajj de jók vagyunk felkiáltással, és nézzük tovább a Garfieldot. Egyik srác elég érdekesen néz, de egy idő után lemond róla... Csokizunk, Mirindát iszunk, filmezünk. Úgy igazán csajosan. Hasznos időtöltés :D Megvitatjuk, hogy mi legyen az estével, mert így nem érünk 10re a Pikantóba, beugrót meg nem fizetünk. Végülis maradunk annál, hogy megnézzük kv-t, mólót, aztán ami sikerül... De előtte elugrunk hozzánk, ledob noti, összeszed Bogi, aztán K.nál sminkelés (engem is ő festett ki), salizás, és végül indulás. Alapozót viszünk, fogyasztunk, de csak mértékkel. Végülis móló az első, és az utolsó is. Kis dumálás meg totojázás (vagy ly?) után felmegyünk (ez kb olyan éjfél-fél1) és 3ig csak táncolunk, és táncolunk... Utána hazasétálunk, de mégse, mert kimegyünk a Kálváriára, és dumálunk. Aztán hazasétálunk, de mindketten hozzánk, és még megpróbálunk kicsit filmezni, de feladjuk. Inkább alszunk. Másnap du kb 2ig... :)

Hogy miért tökéletes? Nem tudom. De élveztem minden percét az ébredéstől az elalvásig. Még ha olyan sok minden választotta el ezt a kettőt egymástól, akkor is. Jó volt és kész. Manfréd is legalább sok mindent látott. Múltkor szigetecskéket nézegetett, meg jeget a Dunán, most leendő egyetememet. Mert felvesznek. Fel fognak venni. Tudnom kell, hogy felvesznek... :P

De tényleg jó volt a nap...

Köszönöm az ébredést, hogy nem voltam egyedül, és köszönöm azt, hogy velem voltál egész nap, és még utána is. Egyszerűen TÓB volt... :)

József Attila - (Hová forduljon az ember)

2009.01.10. 10:08 - felhővándor

(HOVÁ FORDULJON AZ EMBER...)

 

Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgő tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.

Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.

1932 [?]

 

lapozgattam órán a József Attila kötetet, és rábukkantam erre a versre. Rögtön megfogott. Már csak a cím is, mégha nem is cím, csupán kiemelés... Ebben most minden benne van...

A zongora

2009.01.09. 19:44 - felhővándor

                    

az enyémek, vagy én az övék?

2009.01.07. 01:04 - felhővándor

Fura lehet ez a kérdésfelvetés, és talán még fel sem merült benned.
Vajon az én könnyeim, vagy én vagyok az övék?

Abszurd, mégis úgy érzem, valós kérdés. Hiszen a könnyek a lelkünk gyöngyei. És mi más az ember, ha nem lélek? Persze, persze... Hús, csont, vér, stb. De mégis azt mondom, az ember maga a lélek. A többi csak hordozó, mint az edény, melybe vizet töltünk. Szükséges, hogy közrefogja, hogy segítse, mégis elhagyja, ha funkcióját beteljesítette. És az ember megmarad. Nem hal meg a testtel, mint ahogy a víz sem tűnik el attól, hogy kifolyik. Legfeljebb más alakot ölt fel. A könnyek innen fakadnak: a lélekből. Hiszen a lélek érez igazán, s nem a test. A lélek legtisztább kifejezőeszköze az a néhány csepp, amit legördít az arcunkon. Hiszen ha túl sok a víz az edényben, akkor kifolyik belőle, utat talál magának. Akárcsak a lélek a testből. A túlcsodulást nevezzük mi sírásnak, könnyhullatásnak. Azt kérdezed, hogy a fájdalomtól hogyan csordulhat túl a lélek. Egyszerűen. Hiszen mi a fájdalom? Érzés. Akárcsak a szeretet, az öröm. S az érzésekkel telt lélek túlcsordul. Fájdalmunkban gyakrabban tapasztaljuk meg ezt, s mossuk tisztára magunkat a kicsordult gyémántcseppekkel. De miért? Miért a fájdalom az erősebb bennünk, miért azt érezzük többször, miért nem a szeretetet, vagy az örömöt? Hiszen alig egy hajszál választja el őket egymástól...

Ahogy a lelkem túlcsordul... Vajon az én könnyeim folynak végig az arcomon, vagy én lettem közben az övék? Könnyeink sok mindenben segítenek bennünket, máskor megvárakoztatnak. Levezetik feszültségünket, kitisztítják fájdalmunkat. Mégis néha van, amikor egyszerűen nem akarnak jönni. Mintha soha nem is lettek volna. Érzed, most igazán szükséged lenne rájuk. Mégsincsenek veled. Nem akarnak jönni, pedig igazán kellenének. Mintha önnáló életük lenne. És nem engedik, hogy kifejezd igazán az érzéseidet, ahogyan te szeretnéd. Most te vagy a kezükben. Hiszen majd ha úgy gondolják, akkor eljönnek, könnyítenek rajtad a könnyek...

De most nem jönnek... Könnytelenül könyörtelenül könnyítetlenül...

És kérheted őket, akkor se jönnek. Majd ha ők úgy gondolják...

Könnyek! könyörüljetek!

egy kevés zene...

2009.01.06. 15:39 - felhővándor

ha választani kell...

2009.01.06. 15:19 - felhővándor

Ha választani kell maci és pasi között egyértelmű a válasz. Maci. Kérdezhetitek, hogy miért. De szerintem tudja mindenki. Egyszerű a válasz nagyon, pont annyira, mint amennyire egyértelmű.

Maci:
mindig ott lehet veled, bárhol is vagy,
mindig meghallgat
következmények nélkül őszinte lehetsz vele
magadhoz ölelheted, és csak ülhettek csendben
soha nem fog elutasítani
a legbölcsebb tanácsokat adja hallgatásával
mindig puha, és kedves
bírja a nyűgjeidet
soha nem akar meggyőzni arról, hogy neked mi a jó
odabújik hozzád, és melegít
ha éppen teljesen egyedül akarsz maradni, akkor biztos, hogy békénhagy
nem fog felhívni, és kínos helyzetbe hozni
úgy lehet veled, akár napi 24 órát, hogy nem kell eltitkolnod senki elől
nyugodtan bemutathadot a szüleidnek, és mondhatod, hogy "vele vagyok"
ha otthagyod valahol legközelebb is ott fogod találni
nem árthat neked
nem fog lelkileg összetörni, és te se törheted össze őt
kisebb a felelősség
nem féltékeny soha
nem fog szakítani veled, ha mégis szakításra kerül a sor sokkal könnyebben megteszed
bátran sírhatsz mellette, ő csak támogatni fog...

és hogy Garfieldot idézzem "Maci igazán ért hozzá, hogy hogyan rontson el egy kis rosszkedvet" :D

Szóval marad a maci... :)
vagy köztes megoldás, maci és pasi, de egyre inkább úgy érzem, hogy maci...

 

__________________________________________________________________________________

Bocs, ha ezt Te is olvastad... Bár szerintem a héten nem tévedsz erre, vagy átsiklasz e fölött...
Én mondtam tegnap este, hogy nem lesz jó, ha filózok, és neked fájni fog. :(

naplórészlet

2009.01.05. 20:47 - felhővándor

Ezt a Hetedhét Oázis Alapítvány pályázatára írtam. Ihletője igazából az igazgató volt, aki eléggé kiborított. Indulatból született, s agresszió levezetésre használtam. Ez sült ki belőle. A pályázaton egyébként különdíjat kaptam vele. :)

Köszönöm Igazgató Úr! :)

Jó olvasást!

 

 

Naplórészlet

 

Tegnap, mikor felkeltem elgondolkodtam. Vajon milyen lehet a világ úgy igazán? Megismerhetem? Elképzelhetem? De miért nem? Miért nem hallhatom soha?

Csend. Gyönyörű. Megnyugtató. Tudom, te is sokszor vágysz rá, te is elhallgatnád. Te rohansz. Neked szükséged van rá. Én benne élek minden pillanatban. Mást soha nem ismertem, csak gondoltam, éreztem. Milyen lehet a hangod? Én adtam neked hangot, bizony. Én ismerem hangodat, és hallom minden szavadat. Egy másik világban talán másmilyen a hangod. De az a hang, amit én adtam neked csak a tied. Itt, ebben a pici, bezártnak tűnő világban te, bizony te, barátom megszólalsz.

Nem tudom, mennyire ismer téged a világ. Nem tudom, milyennek hallja lépted zörejét. Hallja-e azt, hogyan veszel levegőt. Régen tudni akartam mindezt. Lázadtam. Ki akartam törni ebből a kívülről némának tűnő világból, és hallani akartam. Hallani! Minden vágyam ez volt, semmi más. Hallani. Sokáig gyötörtem ezzel a világot, és önmagam, de rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül születtem bele a csendbe. Talán kicsit merész, de azt merem mondani, hogy ez ajándék. Szerencsésnek érzem magam. Nekem megadatott valami, ami másoknak talán soha, vagy csak rengeteg munka, meditáció árán. Én ismerhetem a csendet, az igazi belső csendet. Azt, amit csak akkor hallhatsz, elmondásod szerint, mikor igazán magadban vagy, mikor a világ nem jelent semmit, mikor te is megszűnsz szinte létezni. Az a csend, amire te annyiszor vágytál. Elmondtad. És tudom, komolyan gondoltad. Igazad van. Gyönyörű ez a csend. És az embernek néha szüksége van erre a csendre. Hiszen csak ebben a csendben lehet igazán önmaga. De én, aki beleszülettem ebbe, talán nem értékelem eléggé. Hiszen nekem ez a csend a mindennapok csendje. Már nagyon régóta. Igaz, rengeteget tanultam tőle, de mégis sokszor nehéz volt. Nehéz, mikor megyek az utcán, és nem hallom, mi zajlik körülöttem, csak érzem. Mikor bemennék egy boltba, de nehézkes beszédem alig értik. Mikor nem látom a szájak mozgását, és nem veszem észre, hogy hozzám szóltak. Mikor tanultam a jelbeszédet, és alkalmazni szerettem volna, de olyan kevesen értették. Mikor látom a koncertek plakátjait, és fáj a szívem, hogy nem hallhatom. A csend fájdalmat jelent. Jelentett. Ugyanakkor békét. Hiszen látom az indulatokat az arcon, az eltorzult artikulációt, és mégis ugyanabban a nyugalomban vagyok, mint addig. Látom, milyen hatással van mindez azokra, akik hallják az üvöltést (ha jól tudom így nevezitek), és én csak ülök nyugalomban. Számomra ez nem jelent semmit. Ha értené az illető, akkor megkérném, hogy mondja szebben, mert így nehéz leolvasni a szájáról. A hangerő számomra jelentéktelen. A kicsit se hallom, és a nagyot se. Ugyanaz a csend minden pillanatban.

Tegnap is, amikor lementem a boltba. Ismer már az eladó, és kezdi megtanulni a beszédem, kezdi megtanulni a kézjeleket, értem. Mert hasznosnak találja. És tudja, hogy olyan kevesekkel találkozom, akik ismerik, akikkel igazán elbeszélgethetek. Eleinte én tanítottam. Leírtam a szót, és megmutattam milyen jelet használunk mi rá. Aztán pedig kimondtam. És ő ismételte. Sokáig gyakoroltunk így, aztán vett egy könyvet is, de hiszen ezt már tudod barátom! Múltkor meséltem, hogy képzi magát, és hogy igazán lelkes. Sokszor akár 1 órát is lenn vagyok nála, beszélgetünk. És mindenki furcsállva néz ránk. Persze sokszor még segítenem kell neki, ő mondja a szót, és én mutatom, ő pedig csak figyel, és ismétel… Jó lenne, ha több lenne az ilyen segítőkész, készséges ember. Tisztelem őt. Tisztelem őt, képzeld el. Miért nézel így? Tisztelem, hiszen megért engem, és elfogad. Nem szól le, inkább bekéreckedik a világomba, és részt vállal belőle. Csodálom. Ehhez ám rengeteg erő kell. Nem veszed talán te se észre, hogy mennyi erő kell valaki olyan megértéséhez, aki teljesen más világban él, mint te. De köszönöm, hogy te adod ezt az erőt. Nem is tudod, hogy mi mindent jelent nekem mindez. Bocsáss meg barátom, hogy így elkalandoztam. Szóval tegnap lementem a boltba. Éppen nézegettem, hogy mit vegyek az ebédhez, amikor valaki ideges arccal, szinte arrébb lökött. Pedig csak álltam, és gondolkodtam. Nem értettem a helyzetet, de azt láttam az idegenen, hogy valami gondja van velem. Megkérdeztem az eladót. Azt mondta, hogy rámszólt, hogy álljak arrébb, mert ő nem fér el. Először is durván, mintha csak ő lehetne itt. Aztán mire tudott volna neki szólni, hogy nem hallom, már tovább ment az illető engem félrelökve. Tudod, ez fáj. Talán nem kellene vele foglalkoznom, és akkor nem lenne belőle gond, de nem tudok elmenni az ilyen apróságok mellett. Hiszen tele van velük minden pillanatom. Szegény ember nem érti, hogy miért tettem azt, amit tettem. Haragszik rám. Indokolatlanul. És amíg rám haragszik talán elfelejt valaki mást szeretni. Úgy elmondanám neki, hogy mi történt valójában. És hogy nem csak úgy tettem, mint aki nem hallja azt, hogy szólt, hanem valóban nem hallottam. Önhibámon kívül. Elmondanám. Igen, elmondanám a világnak. De e helyett, csak neked mondom el most kedves barátom. Hiszen a világ nem hallgat meg engem, nem törődik velem, csak továbbrohan mellettem, s rohanásával kirekeszt. Szinte hallom, ahogy dübörög mellettem. Mellettem, igen. Nem bennem, nem velem, nem körülöttem. Mellettem. Mintha én máshol élnék. Mindig is úgy tűnt, hogy én máshol élek. Mintha nem lenne helyem itt. De itt vagyok! Emberek, itt vagyok! Miért csak akkor láttok, amikor fellöktök? Előtte miért nem vesztek észre? Talán bennem is van annyi jó, mint a többiekben.

Tudom már mi zavar titeket. Az, hogy az én világom nem rohan. Az, hogy én ismerem a csendet, ismerem a békét. Meg tudok állni, és szemlélni. Nem kell továbbrohannom rögtön. Ti ezt nem viselitek el! Azt hiszitek, mindenki olyan szeretne lenni, mint ti. Engem is megpróbáltatok rávenni arra, hogy illeszkedjek be a ti rohanó világotokba, rohanjak veletek együtt. Váljak napról napra géppé, üressé, jó munkássá. Nem! Én ezt nem teszem! Lehet, hogy süket vagyok, de mégsem fogok beállni a sorba, és tenni azt, amit valaki onnan előről dirigál. Nem. Az nem én lennék. Még így is tudom járni a külön utamat, sőt, így talán még könnyebb is. Mert ti sokszor azt hiszitek, hogy attól, hogy nem hallok, bizony gondolkodni se tudok tisztán, hogy nincsen saját, kifinomult életérzésem. Van. És pont emiatt nem leszek soha hasonlatos hozzátok. Mert én képes vagyok élni az életemet, a saját gondolataimat, és képes vagyok mindarra, amiről ti csak álmodtok. Van egy házam, távol a várostól, az erdőben. Kell ennél több? Itt béke van, és bátran megyek el sétálni, tudom nem lesz gond belőle. Nektek van panellakásotok a 10. emeleten, és nem ismeritek a szomszédban lakó embereket, csak a hangjukat, és azt, hogy hogyan kopognak át. Én ismerem a boltost a faluból, ismerem a falut, ismerem a fákat, és az állatokat. Ismerek mindenkit, aki képes engem elfogadni. Nem vagyok egyedül, még ha egyedül is élek látszólag. Ezt is én választottam. Dolgoztam, s ma itt vagyok. Persze rengeteg segítséget kaptam mindebben, de mégis végig csináltam, végig tudtam csinálni. Ti nem próbáltok kitörni. Belenyugodtok abba, ami van. Tanultok, hogy aztán dolgozhassatok, dolgoztok, hogy legyen nyugdíjatok, s a végén talán meg sem éritek azt, hogy nyugdíjassá váljatok. Mert közben elveszítitek emberségeteket, elveszítitek értékeiteket, és belefáradtok az életbe. Én még látom, hogy mi a szép! Én még meglátom a jót! És ezt ti nem tűritek. Azt mondjátok rám, hogy fogyatékos. Testi fogyatékos. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de a csend tanít. És ti, mivel képtelenek vagytok figyelni erre a tanításra, megbélyegeztek. De tudjátok mit? Nem érdekel.

Igazad van, kedves barátom. Talán nem kéne ezt így felfognom. De mégis, mi mást tehetnék? Nem én menekültem ki a világból, hanem kitaszítottak. Nem fogok ragaszkodni valami olyanhoz, ahol fáj a szeretet. Tudod, a világ attól félt mindig a legjobban, amit leginkább meg kellett volna tanulni. Valahogy ösztönszerűleg védekezik ellene. Nem tudok mit tenni. Én is tanítani szerettem volna, életemmel. Nem tehettem. Falakba ütköztem, s amíg egy falat lebontottam, addig épült helyette tíz másik. Nincs igazad, barátom! Én nem utasítom el ezt a világot, csak nem értem az állásfoglalását. Talán most épp nem úgy néz ki, de hiszem, hiszem, hogy egyszer még visszamehetek, és megmutathatom, hogy ki is vagyok valóban. Hiszem, hiszen jobbat nem tehetek. Másként ez nem lehet. A világnak szüksége lesz egyszer egy ébredésre. Talán nem az én időmben. Talán még akkor, mikor én is hozzátehetek valamit. Most egyelőre próbálok segíteni azoknak az embereknek, akiket elérek, elérhetek. Saját bevallásuk szerint sokszor megdöbbennek egyszerűségemen, és azon, hogy ez az egyszerűség bölcsességet hordoz. Pedig szerintem ennél természetesebb valójában nincs is. Hiszen a csend, ami segít engem. Amit te is nehezen találsz meg, kedves barátom. A csend, ami magába burkolt, amikor születtem. Hiszen hagy helyet gondolkodni, hagy helyet a világnak, és mégis kitölt mindent. Egységes, mozdulatlan. És hiába mondanád, hogy unalmas, bizony nagyon változatos ez a csend. Mert betölti a belső ritmusom, dalom, hangom, zajom. Füleimmel soha nem hallottam még, de bizony, ott belül, és hallok mindent. Talán tisztábban, mint te. Mikor kimondod a szavakat, mindig hallom. Te szólalsz meg bennem, a te hangod. Az az igazi hangod, amit a világ soha nem érthet meg. És hallom a zenét, hallom a gondolatot, hallom a világot. Hallom a szelet! És beszélgethetek én a Nappal, vagy a fákkal, hallom, ahogy válaszolnak…

Hogy megőrültem-e? Bizony, én úgy gondolom, hogy nem. Csupán ismerem a világot, és nekem többet adott, mint amennyit elvett. Ismerem a világot valójában, túllépve a panelrengetegen, és betonvárosokon. Én képes vagyok megállni, és szembe fordulni az árral. Mert bennem az ár dübörgése nem ébreszt félelmet, nem zúz össze mindent. Mert bennem örök a nyugalom, a béke, a csend.

Hogy sajnálom-e, hogy így van? Talán egyedülinek tűnik életem, de mégis békés, és gyönyörű. Szebbet el se tudnék képzelni. Ha most hallanék a füleimmel talán én is éppen géppé válnék valahol a nagyváros forgatagában. De így nem… Csak köszönettel tartozom mindezért annak, akitől származom. Szívem örökké hálásan dobban.

Nehéznek tűnhet. Nehéz is. De te is álltál már folyóban, vagy nem? Nekem a fejem fölé nőtt már az ár, mégis tartok, biztosan. Én ott maradok. Ők mehetnek tovább, feldönthetnek, de mégis, én ott maradok. Mert nekem most ez a feladatom.

Gondolkodtál már azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne benned egy kapcsoló, és egyszer csak semmit nem hallanál? Mennyivel könnyebb lenne? A világ fele kiüresedne, és oda, abba a félbe, igazán te kerülhetnél. Te lennél ott a minden. A saját világodban, saját magad. Kizárhatnál mindenkit akár. Tudom, te nem gondolkodsz. Néha esetleg kérdezel azzal, ahogy itt állsz előttem. De tudnod kell, hogy attól még én én maradok. És gondolataim oda repítenek, ahova csak szeretném. Tudnod kell, hogy én itt, ebben a csendben boldog vagyok. És ha akarom, akkor ez a csend megélénkül, és varázslatos zene válik belőle. Olyan, amire nekem igazán szükségem van. Nekem nem kell mindezt kívül keresni. Elég magamba nézni, és ott van minden, rögtön. Elég az, hogy érezzem a zenét, belül rögtön hallom. Zajossá tehetem ezt a világot, ha akarom. Ha pedig békére vágyok, akkor csak kikapcsolok mindent. Te nem szeretnél egy ilyen kapcsolót?

Tudnod kell, kedves barátom, hogy benned is van egy ilyen kapcsoló. Csak kicsit másként működik. De meg kell tanulnod előbb vagy utóbb kikapcsolni, és bekapcsolni, ha nem akarod, hogy elnyeljen ez a világ. Ez a legveszélyesebb az egészben…

Bocsáss meg csapongásomért, kedves barátom. Én nem is ezt szerettem volna neked elmesélni ma. Ezen még tegnap gondolkodtam el. Mindez már a múlté gondolatban, s még mindig aktuális a gyakorlatban.

Mit szerettem volna mondani, kedves barátom? Azon kívül, hogy elfilozofálgatok neked itt, s te hallgatsz úgy, mint ahogy még talán sohasem. Ezeket évekig nem mertem elmondani. S most tessék, itt áll előtted feketén, fehéren. Köszönöm a figyelmedet, köszönöm, hogy végighallgattál. Ugye segíteni fogsz, ha arra kerül a sor, hogy segítened kelljen? És most már ugye érted, hogy miért mondtam azt az elején, hogy szerencsésnek érzem magamat?

Te sodródtál az árral, most mégis, itt tartalak karjaimban. Kimenekítettelek. Örökre hozzám tartozol, kedves barátom. S én hű maradok hozzád örökre. Kedves barátom. Ezt vedd ígéretnek, kérlek. Én hű szeretnék maradni hozzád örökre, és szeretném, ha megértenéd, hogy mennyire teljes az életem, még ha mások fogyatékosnak neveznek is…

Most aludni megyek, kedves barátom. Kérlek, várj meg itt, hogy holnap újra beszélhessünk, hogy holnap újra elmondhassam mindezt neked…

Kedves barátom… Az egyetlen, aki végighallgatott mindig…

Jó éjszakát kedves barátom, naplóm…

 

 

zene érzésekkel

2009.01.04. 19:29 - felhővándor

 

Így talán értitek, miért is nem írogatok mostanában ide. Ennél sokkal sokkal több van most bennem, mégis, kifejezhetetlen. Teljesen. Csak ülök, bámolom a monitort, bámulok ki az ablakon, és nincsenek szavak, nincsen semmi, ami igazán kifejezné azt, ami belül tombol, mardos. Elszáll minden a gondolatokkal, s hiába van egy egy sor, ami talán jó lenne a következő már nem passzol. A szavak még mindig nem barátaim, akármennyire mondjátok többen, hogy jól bánok velük. Még mindig túl távoliak...

Áldott napot. Kívánom, hogy néha, egy egy pillanatban éljétek át ugyanezt, ami most velem történik. Széttört teljesség, ami kívánja, hogy újra magára találjon...

szilveszterkor...

2009.01.01. 04:10 - felhővándor

Egy csepp a tengerben
Ma már sodródik az árral
Olyan, akár a többi
(Elvesztette az ösvényt)

Tegnap még saját útja volt,
S élt vidáman, boldogan
Elfeledte a hullám fájdalmát,
Kacagott az életen.

Élvezte a pillanatot
Élt, s a tenger az övé volt.
Egyedül, szemben mindenkivel
Boldogan, teljességben.

Ma már mások útját járja
S él vidáman, boldogtalanul
Sír minden hullámért
S zokog, ha érez.

Élvezi a pillanatot
Él, s a tenger az övé.
Társakkal, együtt az árral
Magányosan, üresen...

2009.01.01 4:09 "buli"...

karácsony táján aktuális...

2008.12.26. 16:54 - felhővándor

Ezzel szeretnék midenkinek szép gondolatokat kívánni itt a pihenőidőben...

 

 

újra itt

2008.12.24. 21:23 - felhővándor

Hosszabb kihagyás után igen, újra itt vagyok. Remélhetőleg rendszeresebb blogéletem lesz, mint amit az elmúlt időszakban produkáltam. :S Bocsássatok meg érte! Igazából mentegetőzhetnék, de nincsen értelme. Igaz, az utóbbi néhány napban, kb 2 hétben nem is igazán voltam gépnél, de ennél régebbóta tartott már a blogcsend.

Viszont most újult erővel, újra itt :D

Hirtelen csak ennyi, aztán majd a későbbiekben írogatok még, amolyan égivándor módra...

egy régi bevezető, azaz részlet...

2008.11.27. 22:03 - felhővándor

„Minthogy elhitette magával, éppen az ellenségei miatt, hogy a halál büntetés, és hogy aki kegyetlenül akar büntetni annak a büntetés más módját kell kitalálnia, mint a halált, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Jaj annak, akit a szerencsétlenség lejtőjén ilyen komor gondolatok kerítenek hatalmukba! Olyan ez, mint valami holt tenger, amelynek tiszta hullámai égszínkéken csillognak, amelyben az úszó lába egyre jobban és jobban beletapad egy szurokkal telt edénybe. Ez az edény vonzza, szívja, elnyeli. Aki egyszer így járt, annak vége, hacsak az isteni Gondviselés nem jön segítségére. Minden kísérlet, amellyel meg akarná menteni magát, csak egyre közelebb viszi a halálhoz. És ez az erkölcsi haldoklás mégsem annyira szörnyű, mint az a szenvedés, amely megelőzte, és mint amilyen követi. A vigasztalódásnak valami szédületes fajtája ez, amely megmutatja a tátongó örvényt, de egyúttal megmutatja az örvény mélyén a semmit is.”

Alexandre Dumas
Monte Cristo grófja I.


Ez a  néhány sor az első versesfüzetemben található bevezetőként. Múltkor eszembe jutott, elolvastam újra, és rádöbbentem, hogy mennyire aktuális még mindig. Bevezető. Hozzám... Azóta persze évek teltek el, új írások születtek, más szemszögből, más világban, de valahol a háttérben még mindig meghúzódik mindez, és talán ezekben a napokban jobban, mint eddig bármikor...

azóta...

2008.11.23. 12:52 - felhővándor

Azóta... Eltelt vagy 2 hét. Volt benne minden. Összevissza szavakban:

összetörés, álom megvalósításról szóló gondolatok, mozi, drogos kérdések, felemelkedés, reménykedés, elfelejtett párbeszéd, msn-es álom, egy maradandó utolsó mondattal, szeretet, csajos buli, kv party, xy nem hívása, szalagavató, buli, érettségi, árajánlat írás, biliárdozás, rendrakás, kálvária, Gábor, Peti beszélgetés, harmonikázás, stressz, sétálás, edzés, lépcsőzés, közveszélyesség, német tv, visszatérés, mate tea, tibitelenség, megszokás, közömbösség, mosoly, fájdalom, öröm, biosz tz, dolgozat szavak nélkül, rovás, félelem, reszketés, újraébredés, új út, segítség, szertelenség, türelem, kiábrándultság, nevetés, zene, emailok, még zene, nosztalgia, filmek, beszélgetés istennel, fórumon gondolatok, elveszettség, főzőcske, látogatás otthon, idézetek, sok gondolat Vele, Érte, hiány...

persze ennél sokkal-sokkal több volt...

szita, szita péntek, parázós csütörtök, dob szerda... :)

2008.11.07. 16:55 - felhővándor

Hát szerda régen volt, és kit érdekel, hogy mi is történt akkor (már nem is emlékszem rá egyébként) Ha csak azt nem gondolom bele, ami este volt. Szóval ki akartam hívni egy kicsit Őt, hogy sétáljunk, dumáljunk egyet. Jól esett (volna). De már amikor beszéltem vele, tudtam, éreztem (és tényleg), hogy ez ma nem fog menni. És nem miattam. És be is vált. Bár tudtam, mégis reménykedtem. Ilyen az én formám. Nem baj, legalább addig is tanultam törit :) Na mindegy. lényeg, hogy volt egy megérzésem, és bejött...

Aztán másnap suli. Töriből épp 1800-as évek vége, 900-as évek eleje résznél tartunk, és hát ilyenkor a Titanic-ot azért meg kell említeni, mint jelentős történelmi eseményt, meg azért valahol szimbolikus is az egész végiggondolva, hiszen egy korszak süllyedt el ott. A lényeg, hogy szó volt róla órán, nem is egyen (4 töriből ez könnyű :D ), meg hát mint szoktak felmerültek érdekes tények. Pl Morgan Robertson Titán c. könyve, regénye. Na jó, címében benne vana  Titán, mert mindneki kicsit máshogy fordítja. És hogy miért érdekes ez az egész? Egyszerű a válasz. 15 évvel a hajó katasztrófája előtt írta meg regényét, és kb. minden stimmelt. Az, hogy miért, hogy hogyan, hogy mikor (áprilisban), kb. mennyien, stb.  De erről bővebben itt. Igazából nekem mindezzel semmi gondom nem lenne, ha csak nem az, hogy tudom magamról, én is ilyesmi vagyok. Bármit írok, nagyon pontosan dátumozom, és ahogy visszaolvasom rájövök, hogy ez megtörtént. És nem a történés hatására írtam le, hanem előtte. :S :D Egyébként ezért egy jó darabig nem mertem írni, ill. most is csak keveset, nem annyit, mint régebben. Na de ez lényegtelen. Csak tudom, hogy ez működik. Saját tapasztalat. Főleg, ha az ember tudat alatt ír. Na, a napomnak ezennel megvolt a gondolkodnivalója. Az órák úgy elmentek, én meg sétáltam könyvesboltba, hátha tudok szerezni egy könyvet, amit másnap 4. órára el kellett olvsanom. Nem tudtam. De ahogy sétáltam lefele azon gondolkodtam, hogy milyen, ha kimegy vkinek a térde. És levetítettem a saját helyzetemre. Hogy nem tudnék rendesen táncolni, esetleg új koreográfiát kellene kitalálnia az Évának, meg harmonikázni se tudnék, meg azért poén lenne, meg, hogy anyumat csak Tbányáról hívnám fel, hogy ne jöjjön elém a mozi elé, mert nem megyek harmonikára, meg ilyenek. Tényleg nagyjából végiggondoltam mindent. Aztán bementem a boltba, beszélgettem egy adagot, és amikor kijöttem, láttam, hogy van egy sms-em. (Le volt teljesen némítva, szóval nem tudtam róla előtte). Nah, pont egy térdkimenéses sms volt. Méghozzá olyan ember írta, aki nekem fontos. :) És megnézve jobban azt, hogy mikor írta, kb 15-30 perccel gondolkodásom után. Lehet, hogy véletlen egybeesés, de hát véletlenek nincsenek. Lehet, hogy csak poén. De azután, ami megelőzte én nem tudtam poénosan felfogni... Enyhén beparáztam, hogy akkor most tényleg, ez hogy működik?

De mostanra megnyugodtam. Jót tett a mozi, a zene, az alvás, az olvasás, meg minden.

És valamit megtanultam: felelősséggel kell gondolkodni. :) 

süti beállítások módosítása