gondolatok az égről a földön

Csütörtök. Iskolában töltött csütörtök.
Mint ilyenkor szokásos az első 4 bemelegítő órám történelem. Azaz történelem emelt szintű felkészítés 2 órában, a következő kettőben pedig alapóra. 4 egymást követő óra ugyanazzal a tanárral. Szeretem őt is, a tantárgyat is, bár néha - talán pont a tanár tanítási módszerei miatt, mert nem anyagot tanít, hanem gondolkodni, és logikára nevel - igen fáradt szoktam lenni, így a levezető 90 perc magyar szünet nélkül tökéletes.... :)
De nem is a gimis lány életét szerettem volna nektek elregélni, bár ha valakit érdekel, egyszer majd leírhatom...

szóval történelem órák... Teljesen természetes. Lenne. Csak éppen Márkus Gábor tartja. Lehet, hogy most nem mond sokat e név. De higgyétek el hihetetlen embert takar. Egyszerűen csodálatos. (Bár nem sikerült olyan embert megismernem a Márkus családból, aki ne lenne az :P)
Aki nem ismeri, sajnos most nem értheti teljességében a bejegyzést, és mégis.
Szóval óra. A mai harmadik vagy negyedik (kicsit egybeolvad, bocs). Ültem a padban, szokásos helyemen, első sor, fal mellett. Ha feláll vagy marad középen, vagy odajön elénk. Ha elfárad általában a padomra támaszkodik. (egyébként az első pad nem stréberség, hanem az, hogy lusta vagyok szemüveget hordani, és így még látom a kivetítőt).
Ma ahogy magyarázta az anyagot, és gyűlt a táblán a vázlat, egyre csak gyarapodott rengeteget tanított. Mindeközben láttam, hogy jót tett neki a szünet, mert pihent. Néha kicsit elengedem magam órán, és nézem az auráját. Minden addot. Fehér háttér, ő... És csodálatos, de hátborzongató sokszor. Túlhajtja magát, és ... Hagyjuk...
Szóval talán életemben nemsokadszor x<5 kipihenten megláthattam. Csúnya szokásom, hogy mosolygok. Főleg töriórákon. Ahogy áramlik belőle minden, ami csodálatos, minden szinten. A felismerések, a gondolatok, a kalandok mindig mosolyt varázsolnak arcomra. Ma sem történt másként... És ennyi bevezető után most kezdődik a történet, ami minden irodalmi szabályt áthág...

Ültem, jegyzeteltem. Éppen leírtam már a leírnivalót, és ő magyarázott. Próbálta beleverni a kicsi fejekbe, akik 1000kézzel, torokkal tiltakoztak azt, hogy ő csak jót akar nekik, és jól járnak mindezzel. Lassan megcsillant egy egy gondolat a fáradság mögött, és kezdték befogadni a fejecskék, amit beléjük akart tölteni. Persze a szűrőn mindenki saját képére formálta, de a lényeg akkor is ott lapul már bennük, amit előhívhatnak, ha szükséges. Ezzel ő teljesítette a feladatát. De minden perc újabb és újabb feladat. A tanítás nem csak 1 pillanat, hanem egy élet. Az ici pici fejek, ahogy gondozásában fejlődnek 3 év alatt is sikereket értek el. Beléjükrögzül lassan, hogy a történelem nem adathalmaz, hanem valami csodálatos tanítómester. És ha a pici fejek megtanulják ezt történelemből, rájönnek, hogy a fizika világában (is) élnek, és körülöttük minden ott van, amit olyan távolinak gondoltak. Hiszen nézzünk rá a mai politikusokra, és a régiekre... Egy kettő van előbbiekből, ki érti utóbbiakat. A többiek pedig elkövetik sorra a hibákat, amiket előttük már elkövettek, csak ők nem voltak jelen történelemórán, és így nem tudnak erről... Remélem az én pici fejecskén befogadó. Kinyitom óra elején, és nem csukom be. Igazából valamikor régen kinyílt, és azóta csak néha zárul be, amikor úgy érzem, már végképp sok minden...
Ma is így,- lekűzdve magamban azt az 1000 torkot, és kezet ami üvöltött felém, hogy fáradt vagy szünet után, és húzott magával valahova messzire, magam se tudom hova - nyitott fejecskével ültem történelemórán. Ott volt tanítóm tőlem talán másfél méterre. Mosoly ült az arcomon, ahogy írtam, s akkor is, mikor felnéztem. Figyelmesen hallgattam őt, és belémvésődtek a szavai, természetesen valahol az én szavaimként. Sokszor néz a szemembe. Nem tudom, hogy ezt mindenki így érzi -e, vagy tényleg  sokszor néz a szemembe... De újra és újra azon kapom magam, hogy mélyreható pillantása belémvésődik, és bizony beengedem. Nincs előtte titkolnivalóm. De mint minden igazi pillantás ez is kölcsönös. Fura kötelék alakult ki ilyesformán közttünk, amit talán soha egyikünk se fogalmazott még meg szavakkal. Mégis. E pillantásokban igazán érzem Őt. Nem azt, amit két szememmel láthatok belőle, hanem az igazi Őt. Nem tudom, mit tud rólam, mit tudhat rólam. Jó lenne tudni, és mégsem. Mindenesetre e pillantásokban benne van minden. Hihetetlenül tisztelem őt. A tudásáért, de leginkább azért, hogy nem őrült még bele ebbe a világba. Az erősségéért. Hihetetlenül erős. Van mit tanulnom tőle bőven. Tanulok is. Sokszor a pillantásaiban igazán magam mellett érzem őt. Mint tanítómat. Hogy iskolai tanárom is, és hogy ezen kívül nincsen semmi kapcsolatunk ebbe a világban, lényegtelen. A tanórák alatt is tanít... Tanítása mindenkinek szól, hiszen a teremben minimum 15en tartózkodunk egyszerre. Mégis ugyanazokkal a szavakkal mindenkinek mást tanít. Igazi tanár. Mindenkinek azt tanítja, amire szüksége van. Nekem az életet, és azt, hogy ki lehet bírni. Mutat egy utat. Megmutat összefüggéseket, ránevel, hogy legyen szemem minderre, hogy ne menjek el mások hibái mellett, mások tudása mellett lehunyt szemmel, mert időpocsékolás. Tanít még inkább észrevenni a háttérben zajló dolgokat. Mindezt a történelem csodálatán keresztül. Tanít, hogy ne lássak adathalmazt, hanem a VAN formáit. Mindezt szemének mélységével, szavaival.
A mai sokadik pillantás mégis más volt. Most nem pontos leírás fog következni. Hanem annak a pillanatéletnek - életpillanatnak a szavak által megfogalmazódása.
Egyszercsak a szemembe nézett mosollyal. Ő ritkán mosolyog szívből, most mégis. És felnéztem, mosolyogva. Mindkettőnk mosolya szívből jött. Két fal találkozott a mosolyokban, a szemek elmélyülésében és úgy egymásnak feszültek, hogy leomlottak. Örök volt e pillanat, amíg ő mélyen a szemembe nézett, és én az övébe, míg kinyíltam, és befogadtam, míg adott, és kapott, míg messzire szálltam és ő ott volt mellettem. Valahol nagyon mélyen megcsendült bennem "tanulj. irányíts. a tied. kibírod..." 
Pontatlanok a szavak... Mindez nem tartott a pillanat töredékéig sem. Mikor feleszméltem homályos volt a látásom, és hihetetlen melegség töltött el. Csak ültem kitárulkozva előtte (egy fal is sok, még ha 1000 van is), és figyeltem őt. Nem zökkentem vissza rögtön az óra menetébe. Hallottam hangját, amely mindez alatt meg sem szakadt, hallottam, ahogy mondja tovább az anyagot, ahogy beszél a gazdaságról, arról, miért különösen jó a vázlatunk, stb... és sokkal többet értettem belőle, mint eddig. Mélyebben csendültek bennem a hangok, mélyebbre vésődtek a gondolatok. Leomlott egy fal, illetve kettő. Szeme új mélységét mutatta meg nekem. Tisztábban láttam őt. Tanítóm egy lépése az én lépésem. Beavatott valamibe. Örökre hálás leszek neki ezért, és persze mindazért, amit nekem adott.
A mosolya... Abban a pillanatban a mosolya olyan idegen-ismerős volt. Nem volt teljesen az övé. Valaki más mosolygott rám így régen. Tudom. Érzem. Valaki de nem itt e fizikai létben. Hanem mikor körbeutaztam a világot. Ő mosolygott rám a földről. Akkor nem ismertem föl, mert nem emberi alakja volt. Rám mosolygott a fákból, a tengerből, a mezők füvéből, mindenhonnan. És tudtam ő valahol én. Én valahol ő, mert a létben mindenki Egy. És a létben egy meg egy igazán egy.
Hát e lét pillanatból kaptam ma egy kicsit ott a padban ülve szorgosan figyelve, körmölve...
Tudom, kusza ez az egész...
És tényleg az...
Bocsássatok meg...

Áldott éjt, illetve kinek mi következik...
Nekem lassan az alvás. :D