Megpróbáltatásokkal, belémrugásokkal, fáradtsággal, negatív dolgokkal, mégis optimizmussal teli hét van mögöttem. Bár van még belőle 2 nap, azaz számomra csak egy, mivel vasárnappal kezdődik nálam a hét, mégis úgy érzem, vége van....
Voltak nagyon mély pontjai a hétnek, amikor igazán nem tudtam mit merre tovább, de aztán sikerült egy kicsit összeszednem magamat, és továbbhaladnom...
A mai napom igen nemjól indult...
Tettem valamit, azaz épphogy nem tettem, amiért csak magamat hibáztathatom, és ez fáj...

... délután mikor végeztem suliban olyan csodálatosan sütött a nap, hogy úgy döntöttem nem megyek tesire. 2 igazolatlan belefér, főleg, hogy ledolgozom... Így hazajöttem, és miközben jöttem rájöttem, hogy mennem kellene. Hívott minden... A napfény olyan simogató, megnyugtató volt. Kicsit lecsillapodtam, mire hazaértem. Gondolkodtam, hogy elmegyek sétálok egyet Pamaccsal, kiviszem a Kálváriára, de aztán végül úgy döntöttem, hogy inkább egyedül megyek. Sajnáltam szegényt itthonhagyni, de helyette valaki mást hívtam magammal... Úgy érzem, jól döntöttem.
Mielőtt elindultam volna kicsit zenéltem, mert kellett. A sok sok negatívat kiadtam magamból, beleadtam a zenébe, ami átdolgozta pozitívvá, és úgy adta vissza nekem. Különös, mégis csodálatos folyamat ez.

Végül csak csak sikerült elindulnom. Mikor kiléptem a házból, és tudtam, vár rám az a lány, elindultam azon az úton, ami egy hete hívott, és amitől mindig valamilyen jó indokkal elfordultam.
Láttuk már egymást néhányszor, de igazából ismeretlenek voltunk egymásnak. Teljesen. Az út során sikerült elmélyítenünk a kapcsolatunkat. Bár még van mit csiszolni rajta, mégis a fekete szénből gyémánt lett... (Tudom, hogy a gyémánt és a grafit a szénnek allotróp módosulata)
Eleinte csak kóstolgattuk egymást... Szépen csendben, ahogy fogytak a méterek egyre bátrabban haraptunk bele a másik valójába. Közeledtünk egymáshoz. Lassacskán megéreztük egymás érzéseit is. Persze csak felszínesen még, de kezdtük kiismerni a különböző szituációkban adott reakciókat. Fogytak egyre a kilóméterek, s minden méterrel egyre mélyebbre hatoltunk egymás lelki világában...
Csak pár kilómétert mentünk (kb8) mégis kialakult közöttünk egy szövedék. Az út végére tudtuk egymásról, hogy melyikünk hogyan fog viselkedni abban a szituációban, amit magunkra kényszerítünk... Egyre csak a rezdüléseit figyeltük egymásnak. Persze a környezetet is, hogy senkinek ne ártsunk, és senki ne árhasson nekünk. Vigyáztunk egymásra. Vigyáztunk magunkra. Veszélyes helyzet közelébe sem engedtük a másikat. A burkainkat szépen sorban levetettük. Mindketten. Minden méterrel egy kicsivel többet mutattunk magunkból. Kezdetben azzal a bizalommal fordultunk egymás felé, amivel minden idegenhez odafordul az ember. A "nem ártok neked, amíg te sem nekem, de többet nem kapsz" érzés ült bennünk. Ahogy fogytak a méterek, úgy töltött el minket az egymás iránt érzett szeretet, tisztelet, bizalom, figyelem, szerelem.
Csodálatos volt, amit egymástól kaptunk. Olyan ajándékok ezek, amiket egymás nélkül soha nem fedezünk fel. A boldogság, ami átjárt bennünket, amikor szinte eggyé olvadva a tóparton megálltunk, hogy a varjakat nézzük a naplemente visszacsillanó fényében. Több volt, mint ami szavakkal elmondható. Sokkal sokkal több.
Megszelidítettem. Megszelidítettem őt, és ő megszelidített engem.
Köszönöm!
Csodálatos volt e délután, veled, ott... :)
Végre kitörtem a falak közül, és bejártam az utat, ami egy hete hívott. Mindezt neked köszönhetem. Igazán jó felkészülés volt ez e mai estére, ami önmagában is megérne egy bejegyzést, de mégsem kap. Aki ott volt tudja miért, aki nem volt ott, annak sajnos nem tudom elmondani. Szavaim nem csengenének igazan...

Áldott jóéjt mindenkinek!
Kislány, köszönöm e délutánt mégegyszer!