Napok óta kísért e mondat. Először töri órán, aztán egyik ismerősömtől, majd egy blogon bejegyzéscímként, végül MSN személyes üzenetként. Elkísért. Mindig megjelent, megvárt. Amikor órán először említve volt, csak kicsit éreztem a magaménak. De így, hogy újra és újra belefutok megerősödött bennem a mondat megbúvó érzése...
Nem mondhatom el senkinek...
Nem, ilyen nincs! Ilyen nem létezik! Nem lehet! Hiszen vannak barátaim, akikkel beszélgethetek. Vannak... Tényleg vannak? Idejét sem tudom már, hogy mikor beszélgettem valakivel szemtől szemben úgy igazán... MSN-en még csakcsak, de attól egyre jobban kezdek elfordulni. Nem szeretem ezt a pótlékot. Tény, hogy van, akivel csak így tudok érintkezni, esetleg E-mailban. Mégis... Személytelenül személyes beszélgetésekre nincsen szükségem. Inkább szemtől szemben, egyesével hallva meg a szavakat egy séta vagy egy tea közben.
Mindezek után... Mit is akarok elmondani?
Őszintén szólva én sem tudom pontosan. Csak szeretném mondani, hallgatni, mondani. Telnek a napok, mindenki fáradt, stresszes, én is kezdek ilyenné válni. Rengeteg energia szállt el belőlem. A többiek körülöttem szó szerint habzsolják. Nagy és mégnagyobb falatokban. Emellett én sem töltöm elég gyakran újra a készleteimet. Eljutottam szépen csendben, észrevétlenül arra a pontra, ahol már nem tudom magamat újra tölteni. Már ehhez sincsen erőm. Vergődöm a percekkel, tovatűnök az órákkal, elmúlok a hetekkel. Pusztulok. Nem siekrül megvédeni azt a kis világocskát, ami lassanként épülne bennem. Pusztul, s e pusztulás múlt idők emlékeit idézi vissza, melynek cselekedetei megoldást nyújtottak akkor a problémámra. Megoldás! Sójathatnék fel, de e megoldás akkor is csak látszólagos volt. Az igazi megoldás sokkal sokkal kézenfekvőbb volt az összes többinél. Csal az az egy megoldás létezik, s ezz olyan egy-értelmű.
Szeretet.
Mindenre ez a megoldás. Minden pillanatra, minden fájdalomra, minden sikerre, minden sikertelenségre, minden boldogságra, minden szeretetre.
Szeretet.
Adnám, ha átölelhetnélek, ha megfoghatnám a kezedet, ha szemedbe nézhetnék. Adnék neked, s te adnál nekem. Az a különleges folyamat, amit az energiamezőink művelnek, az lenne a szeretet. Amíg csak interneten keresztül érintkezünk nem juthatnak el a gondolataink sem tisztán egymáshéz. Hiszen más jelen lenni egy gondolat megszületésekor, mint egy szóképet kapni belőle, amit egy cselekedettel alkottál.
Sokkal teljesebb lesz a gondolat, sokkal igazabban érthetem meg, ha előttem születik, részese vagyok annak a feltérképezhetetlen, láthatatlan, szinte ismeretlen, fizikailag felfoghatatlan folyamatnak, mikor onnan föntről megérkezik hozzád, majd redukálod magad számára érthetővé, és utána számomra érthetővé 5-té (öt-let-té) formálod.
Hiányzol. Hiányzol innen mellőlem, hogy mindezt szemedbe nézve mondhassam, és ne írjam. Hiányzol. Hiányzol, mint ember, mint társ. Hiányzol.
Hiányzik az életünkből ( a tiéedből is jól tudom) az az icipici csepp szeretet, amit egymásnak adhatnánk. Az a csöppnyi odafigyelés, a felfoghatatlanul apró idő, melyet egymásra szánnánk.
Vajon csak én gondolom így?
Vagyon te érzed az interneten keresztüli kapcsolatok személytelenségét? Vajon úgy gondolod, hogy igazam van MSN-nel kapcsolatban, de mást nem tehetünk?
Vajon ha valami bánt téged odanyúlnál a telefonthoz, hogy felhívj, és megbeszéljük azt, hogy hol találkozunk egy beszélgetésre? Vajon ha felhívnálak, és kérnék tőled 10 percet, talán 15öt, akkor igent mondanál -e, és nem hivatkoznál-e arra, hogy még rengeteget kell tanulnod, és fáradt vagy?
Nem tudom, hogy mit válaszolsz ezekre a kérdésekre. Nem is kell tudnom. Nekem csak azt kell tudnom, hogy én mit válaszolok rájuk. Ha voltál ilyen helyzetben, tudod. Ha még nem, akkor talán egyszer megtudod...
E rohanó világban, ahol szinte minden lehetséges kezdjük igazán elfelejteni, mit jelent embernek lenni, mit jelentenek a kapcsolataink. Úgy gondoljuk, nincsen távolság, hiszen repülővel bárhova eljuthatunk gyorsan, s mégis a szomszéd van legtávolabb tőlünk.
Annyi ajándékot, lehetőséget kapunk, mégis sorra eltékozoljuk, mert maradi, ciki dolognak tartjuk az öleléseket.
Érzések nélküli rabszolgává, géppé tesz minket a társadalom, a kultúra, a modern világ. Észre sem vesszük, mi válik belőlünk...
Nem mondhatom el senkinek...
Nem, ilyen nincs! Ilyen nem létezik! Nem lehet! Hiszen vannak barátaim, akikkel beszélgethetek. Vannak... Tényleg vannak? Idejét sem tudom már, hogy mikor beszélgettem valakivel szemtől szemben úgy igazán... MSN-en még csakcsak, de attól egyre jobban kezdek elfordulni. Nem szeretem ezt a pótlékot. Tény, hogy van, akivel csak így tudok érintkezni, esetleg E-mailban. Mégis... Személytelenül személyes beszélgetésekre nincsen szükségem. Inkább szemtől szemben, egyesével hallva meg a szavakat egy séta vagy egy tea közben.
Mindezek után... Mit is akarok elmondani?
Őszintén szólva én sem tudom pontosan. Csak szeretném mondani, hallgatni, mondani. Telnek a napok, mindenki fáradt, stresszes, én is kezdek ilyenné válni. Rengeteg energia szállt el belőlem. A többiek körülöttem szó szerint habzsolják. Nagy és mégnagyobb falatokban. Emellett én sem töltöm elég gyakran újra a készleteimet. Eljutottam szépen csendben, észrevétlenül arra a pontra, ahol már nem tudom magamat újra tölteni. Már ehhez sincsen erőm. Vergődöm a percekkel, tovatűnök az órákkal, elmúlok a hetekkel. Pusztulok. Nem siekrül megvédeni azt a kis világocskát, ami lassanként épülne bennem. Pusztul, s e pusztulás múlt idők emlékeit idézi vissza, melynek cselekedetei megoldást nyújtottak akkor a problémámra. Megoldás! Sójathatnék fel, de e megoldás akkor is csak látszólagos volt. Az igazi megoldás sokkal sokkal kézenfekvőbb volt az összes többinél. Csal az az egy megoldás létezik, s ezz olyan egy-értelmű.
Szeretet.
Mindenre ez a megoldás. Minden pillanatra, minden fájdalomra, minden sikerre, minden sikertelenségre, minden boldogságra, minden szeretetre.
Szeretet.
Adnám, ha átölelhetnélek, ha megfoghatnám a kezedet, ha szemedbe nézhetnék. Adnék neked, s te adnál nekem. Az a különleges folyamat, amit az energiamezőink művelnek, az lenne a szeretet. Amíg csak interneten keresztül érintkezünk nem juthatnak el a gondolataink sem tisztán egymáshéz. Hiszen más jelen lenni egy gondolat megszületésekor, mint egy szóképet kapni belőle, amit egy cselekedettel alkottál.
Sokkal teljesebb lesz a gondolat, sokkal igazabban érthetem meg, ha előttem születik, részese vagyok annak a feltérképezhetetlen, láthatatlan, szinte ismeretlen, fizikailag felfoghatatlan folyamatnak, mikor onnan föntről megérkezik hozzád, majd redukálod magad számára érthetővé, és utána számomra érthetővé 5-té (öt-let-té) formálod.
Hiányzol. Hiányzol innen mellőlem, hogy mindezt szemedbe nézve mondhassam, és ne írjam. Hiányzol. Hiányzol, mint ember, mint társ. Hiányzol.
Hiányzik az életünkből ( a tiéedből is jól tudom) az az icipici csepp szeretet, amit egymásnak adhatnánk. Az a csöppnyi odafigyelés, a felfoghatatlanul apró idő, melyet egymásra szánnánk.
Vajon csak én gondolom így?
Vagyon te érzed az interneten keresztüli kapcsolatok személytelenségét? Vajon úgy gondolod, hogy igazam van MSN-nel kapcsolatban, de mást nem tehetünk?
Vajon ha valami bánt téged odanyúlnál a telefonthoz, hogy felhívj, és megbeszéljük azt, hogy hol találkozunk egy beszélgetésre? Vajon ha felhívnálak, és kérnék tőled 10 percet, talán 15öt, akkor igent mondanál -e, és nem hivatkoznál-e arra, hogy még rengeteget kell tanulnod, és fáradt vagy?
Nem tudom, hogy mit válaszolsz ezekre a kérdésekre. Nem is kell tudnom. Nekem csak azt kell tudnom, hogy én mit válaszolok rájuk. Ha voltál ilyen helyzetben, tudod. Ha még nem, akkor talán egyszer megtudod...
E rohanó világban, ahol szinte minden lehetséges kezdjük igazán elfelejteni, mit jelent embernek lenni, mit jelentenek a kapcsolataink. Úgy gondoljuk, nincsen távolság, hiszen repülővel bárhova eljuthatunk gyorsan, s mégis a szomszéd van legtávolabb tőlünk.
Annyi ajándékot, lehetőséget kapunk, mégis sorra eltékozoljuk, mert maradi, ciki dolognak tartjuk az öleléseket.
Érzések nélküli rabszolgává, géppé tesz minket a társadalom, a kultúra, a modern világ. Észre sem vesszük, mi válik belőlünk...
Kérlek gondolkodj el ezen egy kicsit! Már ezzel is óriási lépést tettél affelé, hogy lekűzdd robot önmagad.
Köszönöm.
