gondolatok az égről a földön

Mielőtt bárki is nem így gondolná, el kell mondanom, hogy Mátraháza nagyon nagyon jó volt, tele volt élményekkel. Élveztem és kész. Mondjuk végig volt egy erős hiányérzetem, amit Gáborom biztosított nekem, és így nem volt az igazi, de a mostanihoz képest asszem ez már semmi sem volt. Ha tudtam várni másfél évet, akkor nem ezen a néhány napon fog múlni, és már pont eléggé megnyugtató a tudat, hogy ő van nekem. Ennél több nem szükséges. (persze élvezném, ha lenne, de a semminél sokkal sokkal több már ez is, szóval ennek is örülni kell és kész...)
Viszont az egymásra találás közben történt valami, ami bennem nagyon nagyon régóta bennem volt...
Nehéz ezt szavakba önteni, főleg hitelesen, de meg kell tennem, mert megígértem, és hát tudjátok, hogy állok az ígéretekkel.
Mátraházán ahogy együtt voltam ismét az ifisekkel, közöttük egész nap, meg velük, stb. meg kellett bennem fogalmazódnia annak, ami már rég megfogalmazódott bennem, legfőképp kecskeméten, aztán meg tagyoson (és emiatt nem mentem igazából Őrségbe), ez pedig az idegenségem. Nem tudom jobban megfogalmazni, ezért kérlek bocsássatok meg.
Akármennyit vagyok közöttük (közöttetek) még mindig idegennek érzem magamat. Egy kicsi szigetecskének a tengerben, ami nem képes belemerülni a tengerbe, pedig a tenger mossa a partjait, de ő csak ellenáll, mert nem ő lenne az, aki a tengerbe merül. Így vagyok én még mindig idegen az ifitengerben, aholis minden ember egy egy külön csepp, és valami csodálatosat alkotnak együtt.
A mátraházi napok ebben csak megerősítettek, s próbáltam tartani magamat, próbáltam én maradni, és kűzdeni ez ellen a tudat ellen, de hazafelé a buszon már annyira ki voltam merülve lelkileg, hogy nem ment tovább...
Így történt, hogy egyedül ültem, és összegömbölyödtem, próbáltam elbújni magam elől, és a felismerés elől... Nehéz volt megnyugodnom, igazából nem is sikerült. Egy idő után sikerült megszabadulnom a könnyeim kínjától, de csak még rosszabb lett, hiszen bennem forrott tovább minden miközben körülöttem mindenki tök jól elvolt. Rosszabb pillanataimban képes vagyok csak magamra figyelni, és magamat tenni a világ központjába. Hát akkor is sikerült... Persze csak gondolatban, de valahogy irigyeltem mindenki mást, akinek normális élete van. Sokszor legszívesebben visszadobnám azt a feladatot, amit azzal kaptam, hogy megszülettem, hogy ilyennek születtem, amilyen vagyok, amilyen lehetek. Nagyon sokszor szeretnék elmenekülni innen, és egyre inkább, de mostmár kezd meglenni az az önuralmam, hogy ittmaradjak, és összekaparjam magamat, és folytassam...

és hogy miért nem járok ifire, holott eddig nem lettem volna hajlandó kihagyni egy ifit sem?
túlzottan fájt ez a felismerés, túlzottan fájt, ahogy megéltem mindezt... őszintén szólva gyávaságból, félelemből nem járok. És főként gyengeségből. Nem szeretném mégegyszer ezt végigélni, talán még rosszabbul, mint most. (Mindannak ellenére, hogy minden pillanatban ezt élem meg...) Félek attól, hogy újra és újra fel kell ismernem ezt. Persze szeretek velük lenni, de féltem magamat tőlük. Talán többet kapnék, sőt biztos, hogy többet kapnék, mint amit veszthetek, de ...

és hogy miért nem próbálok meg inkább elmerülni a tengerben, mint mindenki más?
mert nem megy. próbálom én, próbálom midnen pillanatban, de egyszerűen nem akar sikerülni. Rengeteg órám, percem, napom, hetem megfeszített munkám volt az, amit ráfordítottam erre. Próbáltam minden eszközzel, de sehogy nem megy. :(
Tényleg nem. Ennyi telik tőlem, a határokat már rég kibővítettem, de még mindig nem eléggé.
Igazából mióta elveszítettem bátyómat azóta magányos vagyok/voltam. Illetve most már nem, mert ott van nekem Gábor, és ő segít abban, hogy ne legyek magányos... ő az egyetlen gyógyszerem erre...

remélem megértitek, de tudom, hogy igazán soha nem fogjátok tudni megérteni...
bocsássatok meg