„Minthogy elhitette magával, éppen az ellenségei miatt, hogy a halál büntetés, és hogy aki kegyetlenül akar büntetni annak a büntetés más módját kell kitalálnia, mint a halált, az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Jaj annak, akit a szerencsétlenség lejtőjén ilyen komor gondolatok kerítenek hatalmukba! Olyan ez, mint valami holt tenger, amelynek tiszta hullámai égszínkéken csillognak, amelyben az úszó lába egyre jobban és jobban beletapad egy szurokkal telt edénybe. Ez az edény vonzza, szívja, elnyeli. Aki egyszer így járt, annak vége, hacsak az isteni Gondviselés nem jön segítségére. Minden kísérlet, amellyel meg akarná menteni magát, csak egyre közelebb viszi a halálhoz. És ez az erkölcsi haldoklás mégsem annyira szörnyű, mint az a szenvedés, amely megelőzte, és mint amilyen követi. A vigasztalódásnak valami szédületes fajtája ez, amely megmutatja a tátongó örvényt, de egyúttal megmutatja az örvény mélyén a semmit is.”
Alexandre Dumas
Monte Cristo grófja I.
Ez a néhány sor az első versesfüzetemben található bevezetőként. Múltkor eszembe jutott, elolvastam újra, és rádöbbentem, hogy mennyire aktuális még mindig. Bevezető. Hozzám... Azóta persze évek teltek el, új írások születtek, más szemszögből, más világban, de valahol a háttérben még mindig meghúzódik mindez, és talán ezekben a napokban jobban, mint eddig bármikor...
