gondolatok az égről a földön

ez az első bejegyzésem ebbe a blogba...
fura új lappal indulni. még üres minden. olyan lesz, amilyenné teszem. amilyenné tenni fogom az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban, években...

elhagytam a felhőm... most már az egész ég az enyém. nem árnyékolom a fényt, nem töröm meg. csak egyszerűen továbbadom, továbbengedem. Neked! a felhő eddig tompított a fényen, és megőrzött magának belőle sokat. most már nincsen felhő. azt kapod, ami fentről jön, teljesen. a felhő még mindig ott van az égen, igaz most már nélkülem, így nem viszem magammal őt vándorútjaimra, de veled s velem van akkor, ha hallja a hívó szót. pihenj rajta bátran, szeretettel fog átölelni, megvédeni... nagyon jóban vagyok vele még mindig, hozzám repít ha kéred, ha nem találsz az égen, mert annyira messze vándoroltam...
sokat vándorlok, nem állok egy helyben, várnak rám új világok, új csodák, s remélem utam végén a hazám... (sajnos)végig kell járnom az utamat, nem lehetek egyből otthon. pedig erre törekszem. kérlek bocsáss meg,ha nem látlak meg rögtön, ha nem veszem észre apró tökéletes rezdüléseidet. túlzottan a hazatalálásomra koncentrálok... igyekszem észrevenni téged, és nem önmagammal törődni!
ez a néhány sor lehet, hogy ismerős iwiw-ről... ott egyszer megfogalmaztam már, egyszerűbb, és őszintébb, énszintébb volt most másolni... bocsánat érte. de ez is hozzám tartozik

így lettem én égi vándor... az ég vándora. minden kötöttség nélkül. (bár ez sajnos még nem teljesen igaz pl. infó-vizsga :P) mégis úgy élek, ahogy érzem, hogy élnem kell most. tudom, nem mindenkinek jó ez így. és nem lehetek állandóan önző. mégis az vagyok, és a saját utamat járom. már nem próbálom meg más életét élni a sajátom helyett. elég nekem ez az egy. még sokszor sok is, mint azt tudjátok.

rengeteget foglalkozom a lelkemmel, belsőmmel, azzal, hogy hogyan adhatok még többet. egyedül érzem magamat folyamatosan itt. talán még inkább, mint eddig bármikor. igaz, most elmondhatom magamról, hogy van egy olyan barátom, aki igazán megérthet. holnap már talán arról számolhatok be, hogy van mégegy. és akkor már nem mondhatom azt, hogy magányos vagyok. és mégis ezt fogom mondani. minden egyes perc itt ezen a földön kűzdelem, fájdalom, boldogság. akármennyire is boldog vagyok, annak látszom, és olyan érzésem van, aminél képzelni sem tudok szebbet ezen a földön tudom, hogy hol van a hazám, hova szeretnék jutni, milyen a fény, a boldogság teljessége... így ha kapnék egy lehetőséget, hogy választhatok itt vagy ott valószínűleg azt választanám, hogy ott. vagy mégsem. tudom, mennyire önző választás lenne. ennyi mdinenkit itthagyni. mégis. ha észre sem vesztek, akkor miért maradjak veletek, segítsek nektek? mi értelme lenne annak?

rengeteget imádkozom. annyit, mint még soha. de a szavaimból csak az önzés csendül ki. szeretném, ha lenne valaki, akit szerethetek. tényleg szerethetek. és nem ilyed meg attól, amit kap tőlem. annyira nehéz most itt. mindig is az volt, de ahogy ébredek egyre jobban öntudadomra fokozódik midnen nehézség... lassan elviselhetetlen. nem csak nekem, mindenkinek, akik körülöttem vannak. érzelmileg nagyon ingatag lettem. pillanatok alatt nevetésből sírás lesz. őszintén. és midnenben így vagyok. a végletek között nicnsen megállás. egyszerűen nicsen. miért is lenne?
nem bírom elviselni azt a közönyt, ami körülvesz. az embereket, akik csak önmagukat nézik, és próbálnak a saját céljaikra felhasználni. a pusztítást. a lényeg eltakarását a tanításon keresztül. kűzdelem minden egyes perc. nem érzem azt, hogy miért. hogy miért kell nekem most itt lennem, mi értelme az egésznek. eleget láttam már a világból, ahhoz, hogy értsem, érezzem....

mondhatnám azt, hogy új ember vagyok. de ez nem igaz. csak megváltozott... megváltoztattam magam körül a világot olyanra, amely ideálisabb számomra. sokkal sokkal jobb most. igaz még mindig nem tökéletes, de jobb. és ez felér egy sóhajjal. sok energiámat vette el ez a változtatás, de most már nyugodt szívvel tudok pihenni, és őszinte mosolyt küldeni feléd...

annyi mindent írhatnék most még ide... de nem teszem. nem tudom miért, de egyszerűen nem érzem szükségesnek. ez a blog egyfajta barát-pótlék... elmondhatok mindent... bármi ami jön. és nem szakít félbe senki. mégis vérzik a szívem ebben a pillanatban, pont mint az előzőekben. miért nem beszélgethetek őszinén ezen a világon szinte senkivel? miért vagyok itt még midnig? mit kell tennem? miért nem térhetek haza? haza szeretnék menni. nem nekem való ez a hely... egyáltalán nem... bántanak azért, aki vagyok. azért, ha őszintén szeretek. azért ha megszólalok, és azért, ha nem szólalok meg... bár mehettem volna előbb... ott volt a lehetőség, mégis itt vagyok... de MIÉRT?