gondolatok az égről a földön

könnyek... a lélek cseppjei. egy másik világ gyöngyei. annyira szépek! és mindig őszinték. meglátogattak engem is. figyelmeztettek, hogy túl messzire szálltam, túlzottan otthon vagyok, és megint kezdek elfeledkezni erről a világról. így volt. megint úgy kezdtem érezni, hogy itt van ott, és ott van itt. a kettő egy. de rá kellett jönnöm, hogy az a dimenziótávolság igenis ott van. és meg kellett tanulnom újra itt lenni. ebben a bezártságban. nehéz. kűzdelem. lelkem nem térhet oda, ahova vágyódik. sokat van ott, de soha nem teljesen. ez csak egyféleképpen lehetne elérhető. de azt még nem tehetem meg. valamiért még itt vagyok. de MIÉRT? céltalanul, kirekesztetten, magányosan, fájdalommal körülvéve bolyongok itt. minden pillanatban keresek újabb és újabb célt, hogy legyen miért, de mindig rájövök, hogy nem ez az igazi cél. egy valamit nem tudhatok: ezek összessége lesz az igazi cél, vagy majd valami, amit találok? talán ezt soha nem is fogom megtudni. majd elválik. haza vágyódom, de tudom, nem tehetem. és ha megtenném, megtehetném, akkor pont azt a hibát követném el, ami ellen próbálok kűzdeni egész életemben: önző lennék. most ebben a pillanatban így gondolkodom. de ki tudja, mit hoz a holnap?
a könnycseppek segítenek hazatalálni. ide. és megmutatják, hogy itt is vannak érzések. ez is egy világ, ahol lehet, szabad élni. elmesélik nekem, hogy mit jelent az igaz fájdalom, máskor a boldogságról dalolnak. mindig őszinték. barátaim.
segítenek elviselni érzéseimet, fájdalmamat... mindent megoszthatok velük. remélem többé nem hagynak cserben, mint ahogyan már megtették. köszönöm könnycseppeim!
köszönöm Istenem, hogy adtad nekem őket, rajtuk keresztül önmagadat. köszönöm, hogy itt vagy velem. szívemben örök hála, hogy nem hagy egyedül soha.