az éjszaka sötétsége borult lelkemre. elborította. könnyekbe fulladt, de a könnycseppeken nem csillanhatott meg a fény. nem volt fény, amely csilloghat. midnent magába burkolt a fény burka. olyan gondolatok kísértettek, mint amik már régen. vádoltam magamat, másokat. haza akartam menni. csak ez számított. hogy legyek otthon. semmi más. hiányzik a hazám nagyon. tudom, hogy nem tehettem meg, mert önző lett volna. és így nem is tettem semmit. a legjobbkor csörrent meg a telefon. és így esélyt kaptam. még egy kinyilatkoztatása annak, hogy nem vagyok teljsen egyedül itt, és igenis törődik velem... este gyönyörű volt a vihar. bár pusztított, mégis a villámok magukkal ragadtak. fantasztikusak. a teremtés csodái, az egyensúly fenntartói.
másnap reggel, bár nehéz volt, mégis hófehérbe öltöztem. mint még életemben soha. és egész nap azt viseltem. a dal, a zene, a zenélet... feltöltött. alig álltam a lábamon a végére. minden bennem volt. előző nap a könnycseppek megtisztítottak, most pedig a tisztaságba zene költözött, gyönyörű érzések...
zene után képtelen voltam bezárni magamat 4 fal közé. csodálatosak voltak egész nap a felhők. csábítottak magukhoz. kimentem a tópartra, és fényépeztem. megszállottság ragadott magával. a felők, a fény, ahogy csillant a tó vizén. elvarázsolt teljesen. egy másik világ, a világ csodái jelentek meg előttem. kimentem a kálváriára. vihar előtti csend, fények. maga volt a csoda. semmi több, semmi kevesebb. csak akkor tudtam elszakadni onnan, amikor már esett az eső...
otthon más volt mint eddig. kicsit olyan volt, mintha barátok közé érkeztem volna.
az egész nap magával ragadott. mosolyod, éneked, szereteted. kösznöm!
néhány kép
.jpg)
 - ató.JPG)
