gondolatok az égről a földön

fura ez a cím, és első ránézésre nem azt jelenti, amit jelent.

és hogy miért is elviselhetetlen két barát?
elég komoly lelki változásokon megyek keresztül. kezd elhatalmasodni bennem az Egy. ez természetesen csak jó (bár hogy jövök én ahhoz, hogy bármiről is azt mondjam "jó" vagy "rossz"?), mégis nagyon nagy kűzdelem. tanulnom kell a vizsgák miatt, és kűzdök, hogy ellenálljak mindennek, hogy itt maradjak, hogy tudjak figyelni a tanulásra is. érzékeny lettem mindenre. tényleg mindenre. és nagyon nagyon érzékeny.elolvastam tegnap este azt, amit egy barátom írt, és könnyek folytak a szememből. fájt érezni, mégis boldog voltam. ez a természetes? hogy ennyire elérzékenyülök? nem tudom...

visszakanyarodva a címre. még vasárnap történt. (rég volt, és azóta nem írtam meg... de nem volt időm még rá. lekötött a kűzdelem, és a tanulás. bocsánat.)
vasárnap olyat tettem, amit akkor az adott pillanatban nem éreztem helyesnek. egyáltalán nem, de visszagondolva nagyon jó volt. elmentem Istentiszteletre. kicsit az is bennem volt, az is vonzott, hogy tudtam, találkozhatok ott valakivel. érezhetem a közelségét. tényleg ott volt. nem messze tőlem ült. a szombat esti események miatt (ld. "ma kicsit más") nagyon fáradt voltam fizikailag. és ez kihat a lelkire is, mert nem foglalkoztam vele már rég. már akkor tartott a kűzdelem. (bocs, hogy ennyit emlegetem, de egyszerűen meghatározza minden pillanatomat. ) szóval ott volt mellettem. nyugodtság áradt belőle, és végtelen szeretet. könnyes lett a szemem, már attól is, hogy ott van. lelkileg annyit adott (vett el). a kétségek között megtaláltam az egységet. aztán meghallottam egy másik barátom hangját. először csak messziről. nagyon távolról. alig tudtam, hogy ő az. pedig pontosan tudtam, hogy ő az. de lelkem messziről szállt hozzá, egy másik világból. a fényességből egy olyan helyre, amit megtöltene ennek a két embernek a fényessége is, és nem csak ők voltak itt, akik világítottak. de tőlük éreztem a legtöbbet. kűzdöttem (bocs) azért, hogy itt maradjak, hogy ne szálljak abban a pillanatban az ő erejükből merítve valahova máshova. csodálatos érzések voltak bennem. a blodogság pillanatai itt. a gyermekek éneke, tisztasága. a látás lehunyt szemmel. minden érzékem nyitott volt. remegtem. szédültem. (és ez NEM a másnaposságtól volt) belülről éreztem a melegséget. szétfeszített. szállni tudtam volna abban a pillanatban. itt. a testem csak egy burok volt, amiben alig fértem el. minden részletét kitöltöttem. és próbáltam kiáradni belőle. de valami megfogott. kiengedett egy kicsit, de visszahúzott. az elmondott szavak, amiket mindeközben hallottam ismerősen csengtek. régről emlékeztem rájuk. nem volt már számomra mondanivalójuk, hiszen tudtam már mindezt, olyan régen. hiszen ebben éltem. már én is elmondtam őket. nagyon nagyon régen. és ugyanaz volt a hatásuk, mint most. csak kevesen értették meg. mégis örültem, mert a kevés is sokkal, ezerszer több, mint a semmi. régi korok emlékei tódultak fejemben, dalai zengtek füleimben, bölcseletei jutottak el tudatomig.
mikor fel kellett álnom minden erőmre szükségem volt ehhez az egyszerű mozdulatsorhoz.tudtam mit kell tennem, mégsem ment teljesen jól. visszatértem "normális" emberi körülményeim közé. de csak pár pillanatra. az ima során sodródtam messzire, a tisztaságba, a fénybe (nem tudom, hogyan lehetne rendesen megnevezni), megtisztultam, és fényt kaptam, hogy továbbadjam...

sokáig álltam, és támaszkodtam egy padnak. Árpi volt mellettem. nehéz volt itt lenni, bezárva, testi korlátok között. eltartott egy darabig, amíg megszoktam. eléggé sokáig. vagy nem? egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását. azt is csak nehezen, hogy mi van körülöttem. csak a ragyogást, a szépséget. az igazságot. az Ő jelenlétét. szépen lassan minden helyre jött. illetve minden visszatért a normális kerékvágásba, mert semmi nem volt előtte sem, ami ne lett volna a helyén.

egy ölelésben, illetve kettőben összeért a világ. átöleltem Árpit. tudtam, el kell majd engednem. így mindent abba a pár pillanatba próbáltam összefoglalni. átjárt engem szeretete, mint még soha. pedig eddig is rengeteget adott. túlcsordult lelkem, a könnyeim segítettek. a blodogság, a fájdalom, a szer csillanhatott bennük. ezt éreztem bennük. következőnek szárnyaló barátom (kinek előbb szavai oly ismerősen csengtek) öleltem át. szavakkal képtelen vagyok leírni az érzést. olyan volt, mint felkelő napnak lenni...

ezután haza kellett jönnöm, mert vannak evilági teendőim is. ezek után remélem értitek, hogy mekkora bennem a kűzdelem, hogy csak arra koncentráljak, ami itt történik, és arra, aminek lelkemmel szabad történnie ne.

és hogy miért is elviselhetetlen ez a két barátom? hát el tudtam őket viselni úgy, hogy közben nem kalandoztam dimenziók között messze? nem én akartam menni, ők együtt repítettek el....

köszönöm! életem egyik legszebb utazása. hálás vagyok értetek.