gondolatok az égről a földön

ez kedden történt, de csak most tudom leírni. ezért mindenkinek bocsi, deh ez van... a technikát nem véletlenül nem szeretem. igaz, ez most teljesen lényegtelen....

kedden egy barátom hívásának reményében, és azért mert tudtam, hogy ott jobb kimentem a kálváriára. vittem magammal a könyveimet és a poncsómat. kifeküdtem a kövekre egy olyan helyre, ahol szinte senki nem lát, ahol békénhagynak, és nyugalom van és nekiálltam tanulni. jól esett akkor ott nagyon. ilyen hatékonyan rég tudtam tanulni. elolvastam egyszer az anyagot, és tudtam. átláttam. lekötötte minden figyelmemet, ennek ellenére a külvilágot is valahonnan messziről felfogtam. meglátogatott valaki, akivel beszélgettem, de igazán már nem ismer engem. régebben még talán. most már valahogy tudat alatt (ami nem is létezik tudom) távolítom őt el magamtól egyre erősebben. ő kapaszkodik. túl közel van hozzám, még mindig. de nem is ez a lényeg.

néztem a naplementét, a történelem tankönyv árnyékából... gyönyörű volt, mégis megteltem fájdalommal. csodálatos érzések jártak át akkor ott. lehet, hogy azért, mert egész délutánt a kálvárián töltöttem, lehet, hogy csak a naplemente, de leginkább minden együttesen. lassan elvonatkoztattam a történelemtől. (itt közbe kell szúrnom valamit: ha  olvasok, vagy tanulok valamit akkor nem a szavakat látom. elolvasom talán őket, de mindent rögtön képekben látok. vizuális alkat vagyok, ez látszik. így a történelmet is végignézem kb. mint egy dokumentumfilmet. ha igazán el tudok merülni benne, akkor nem kívülállóként, hanem belsőleg. szereplője leszek mindennek...) éppen ezért tele voltam fájdalommal, nyomorral, olyan érzésekkel ami a jobbágyokat foglalkoztatta 1780 és 1800 között... mindenem lassan a nap lett... egy lettem vele. a fénye betöltötte mindenemet. és egyre gyengült a fény. a világban és bennem. lassan vége lett. egyszer csak ott találtam magamat, ahogy bámulom az eget, ahol nincs már nap, de a felhők még színesek, és nem értettem mit keresek ebben a helyzetben. mikor nem volt már maradásom (és ezt a természet közölte velem) elindultam hazafelé. először a szokásos útvonalon próbáltam, de mivel annyira szédültem nem akartam kockáztatni. úgy döntöttem kerülök egy kicsit, azalatt is legalább kitisztul a fejem, hogy újult erővel tudjak tanulni. lementem a kálváriáról, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nem hazafelé megyek. teljesen céltalanul bolyongok az utcákon. otthonomtól egyre távolodok. az egész innentről fogva olyan álmoszerű. nem tudok rendesen visszaemlékezni. mintha kiesett volna, és csak kis darabkák, képek maradtak meg az egészből. valahogyan kikeveredtem a tópartra. voltam több felé is, de leültem egy padra. nem sok mindenre emlékszem. inkább csak az érzésekre: magány, elhagyatottság, egyedüliség, fájdalom, a szeretet hiánya, feleslegesség, céltalanság...
voltak "éber" pillanataim. alig néhány. valóságos kűzdelem volt ez a néhány pillanat is. elvesztettem az életem feletti irányítást. többször van ilyen, amikor magával ragad valami, amit nem tudok megmondani, hogy mi, és akkor rámtör mindez. minden negatív előjön, ami valaha történt, aimt éreztem, és valóság lesz abban a pillanatban. próbáltam magamhoz térni, nagyon nagy kűzdelem volt, és elbuktam. próbáltam erőt meríteni a boldog pillanataimból, barátaimból. visszaemlékezni, újra megélni egy egy felhőtlen pillanatot. de ekkor is csak a blodogság hazudását éreztem. azt, hogy nem volt valóban boldog az a pillanatom, hanem csak hazudtam magamnak az egészet.
valahogy hazajöttem... álomba merültem. nyugtalan volt az álmom, de mégis kipihenten ébredtem másnap messzi emlékekkel. nem tudom, hogy meddig álom, és meddig valóság az, ami történt...
azóta nem néztem meg egyetlen naplementét sem. félek tőlük egy kicsit, pedig tudom nem a naplemente miatt volt mindez. hát ez van...
holnap vár rám egy naplemente, és egy újabb nap...
ma már 27. van...
egyszerűen képtelen voltam eddig blodot írni. bepótolni most sem fogok semmit, mert más dolgom van (töri esszé, aztán alvás, mert holnap 6 50kor legkésőbb indulnom kell itthonról)