Ha belegondolok, hogy 12 tanítási nap múlva elballagok, és jön az érettségi, egészen fura érzés. Ugyanakkor valahogy mégsem. Ez magában hordozza a megkönnyebbülést is. Sokan nagyon félnek az érettségitől. Én valahogy nem. Nem tudom miért, de már ez sem érdekel. Pedig most is éppen matekozok, csak kellett egy kis szünet, mert mióta felkeltem ezt nyomtam, és a törire is még rá akarok hasalni egy kicsit. Németről nem is beszélve. Meg kéne oldani néhány emletes feladatsort, de igazából tétje ugyebár nincsen... Németet jövőre újra csinálom. Remélem akkor jobban sikerül majd, de hát ez biztos, hiszen szeptembertől kinn leszek, és érettségizni meg majd hazaugrok... Szóval vége lesz a sulinak. Ez már biztos. Elballagunk majd, és valami egészen új kezdődik. Fura így 13 év után... De nagyon várom már. Nehéz lesz a ballagás, elengedni mindenkit, aki mellettem volt az utolsó 4 évben, ugyanakkor nincs mit tenni, az élet változás. És tudom jól, és ez nem pesszimizmus, hogy hiába mondjuk most azt, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, meg minden, el fog felszínesedni a barátság. Bármilyen is volt eddig, nem lesz ugyanaz. Hiába ígérjük meg egymásnak, hogy találkozunk majd, meg minden hasonló. A nyárral fog kezdődni mindenkinek az elveszítése. A nyár, mikor már túl vagyunk a banketten, az utolsó közös bulin, és ki erre, ki arra megy nyaralni családdal, vagy netán együtt... Aztán jönnek a meleg napok, ki melózgat, ki nem, esténként még msn-en beszélgetünk, de valahogy ezek is kiürülnek. Aztán az én esetemben én elmegyek az országból, és akkor megszakad minden személyes kapcsolat. Nem lehet ellene mit tenni. Őket nem vihetem magammal. Aztán egy év múlva hazajövök, közte csak néhány napra, és csak nagyon ritkán, hiszen én se vagyok milliomos, és most gyűjteni akarok egy kicsit... Szóval egy év múlva újra itt leszek, de akkor Márti Sopronban, Kata Bábolnán, Lilla nem tudom merre, én Pesten, a többiek meg ki tudja hol lesznek... Hétvégente talán még találkozhatnánk, de hát akkor is tanulni kell, meg koliból az ember vagy hazamegy hétvégére, vagy nem... És akkor így hogy marad meg egy barátság? Valahogy sehogy...
Az első elszakadás a ballagás lesz... Hiába, utána magunkra vagyunk utalva... És ennyi... De most még maradunk azok, amik vagyunk: barátok... De szépen lassan elhalványul majd minden... Nincs mit tenni...
Szeretném azt mondani, hogy de! tehetünk ellene, csak akarni kell, nem szabad hagyni! de egyszer már mondtam, és abból se lett semmi. Pedig akkor még a környéken volt mindenki, rajtam kívül, mert én Sopronban, csak minden hétvégén hazajártam. De most már ha találkozunk, csak köszönünk, és elmegyünk egymás mellett... Semmi több. Vagy netán meg se ismerjük egymást, pedig annó "barátok" voltunk. És annó megfogadtuk, hogy tartjuk a kapcsolatot... Semmi nem lett belőle...
Bár azóta felnőttünk, megkomolyodtunk, stb., és talán most kicsit másként lesz, mégis valahol az egésznek a vége ez lesz. Hiszen az élet változás, most épp a baráti kör változása. Az új helyen ott lesznek az újak... És a régiek még egy egy bulira, beszélgetésre jók, de már nem azt jelentik, amit régen...
És valahol mindennek az érzése fogalmazódik meg abban a mondatban, amit msn-en kiírtam... "a legrosszabb az, amikor rájössz, hogy hiába vannak annyian körülötted, te mégis végtelenül egyedül maradtál a végére..."
Szóval még 12 tanítási nap, amiből max 10en fogok részt venni... De most tényleg nem lógok :)
