Sokszor hallani arról, hogy van kapcsolat a testvérek, rokonok, nagyon jó barátok között. Valamiféle hihetetlen kapcsolat, amire sokszor építenek a filmesek, és hasonló hatásvadász emberek. Megjelentek már a témáról cikkek, tudományos, illetve tudományosnak tűnő értekezések. Mindez engem valahogy nem érdekel. Elgondolkodtatott már a dolog, hogy vajon tényleg működik-e, de 1001 ember tapasztalata se igazán győz meg, hiszen lehet, hogy mind hazudnak...
De sajnos meg kellett tudnom, hogy igenis van ilyen. Most nyugodtan mondjátok azt, hogy humbug az egész, stb., nem kell továbbolvasni a bejegyzést... De én így éltem meg. Tőlem pedig megszokhattátok már ezt a nézőpontot az elmúlt idők során...
Szóval valamelyik este M. átment Tbányára bicó+vonat kombinációval. Ez teljesen normális. Mondta, hogy majd este jön. Ok, úgy is valamit még beszélni akartam vele. Ébren voltam éjfélig kb (utána szigorúan alvás, mert másnap reggeltől emelt érettségi volt), és megállapítottam, hogy nem jött még meg. Pedig az utolsó vonattal kb már be kellett volna futnia. Na mindegy, jön bicóval, annyira nincs az messze. Hát jött... Egyszer csak felébredtem, és az volt az érzésem, hogy történt vele valami. Az első, ami bevillant, hogy elütötték. (Nem tudom honnan jött, nem vagyok egy aggódós típus). Viszont erre határozottan megébredtem. Gondoltam is, hogy átmegyek a szobájába, és megnézem itthon van-e. De nem tettem meg. Meggyőztem magam, hogy max ottmaradt, aludni is van hol, stb... Visszaaludtam nyugalomban, de még olyan félálom állapotban kaptam egy sms-t. Tőle... Mint kiderült igaz volt a megérzésem. És kb ő is akkor jöhetett rá a tényre, mikor én megébredtem... Erről ennyit. Mondhatja bárki, hogy ez lehetetlen. Számomra már a valóság... Nem jó, hogy így kellett megélnem, de valahol könnyebbé teszi a mindennapokat, hiszen tudom, hogy ha valakivel, aki számít baj van, akkor jelzést kapok. Csak ezentúl az ilyeneket komolyan kell vennem, és nem megnyugtatnom magam, hogy áh, úgy sem igaz...
Másik... Sokszor hallani arról, hogy milyen hatással van az emberekre más emberek kisugárzása. Erről én órákat tudnék mesélni. Sok tapasztalatom van ezzel kapcsolatban. Lehetne egyszerűen pszichoszomatikus betegségnek hívni, de szerintem itt sokkal többről van szó. Ami látszik, az csak a felszíne. És mi az, ami látszik? A legnyilvánvalóbbat írom le: hazajövök, fél nap, és tuti, hogy fejfájásom van, és rosszul vagyok, köhögök, vagy bármi. Minden betegség a lélek betegségéből indul ki. Hiszen ép lélekben ép test. Szeptember óta szinte nem volt olyan, hogy ne lett volna valami bajom. Az igazán jó napjaim mindig azok, amiket nem töltök itthon. Lehetőleg legalább másfél nap, mire kitisztulok úgy igazán. Most is T.nél voltam szombat estétől ma reggelig. Szombat este még tele voltam a terhekkel, nyűgökkel, de az idő folyamán szépen lepakoltam magamról. És a vasárnap igazán tökéletesre sikeredett. Aztán ma hajnalban hazajöttem. Aludtam még egy nagyot, bár azt se kellett volna. Normál esetben nem aludnék ennyit. De itthon állandóan fáradt vagyok. Aztán jött az, hogy főzzek ebédet. Ok. De mire végeztem már fájt a fejem. Aztán ebédkor sokat voltam lenn a család körében. Nem is bírtam igazán enni. Semmi étvágyam nem volt. Fejem is még jobban fájt, köhögni is jobban elkezdtem... Ennyit az édes otthon biztonságáról. Most is fáj a fejem, meg a szemem, koncentrálni nem nagyon tudok... Fura, de Tnél még az olvasás is jobban megy. Itthon egyszerűen meg vagyok halva teljesen. Nem tudom meddig fog ez így menni... Remélem nem sokáig. És még csodálkoznak, hogy menekülök itthonról állandóan...?
Nah erről ennyit. Az elméleti síkról visszaléptem a tapasztalatira. Nem a legjobb fejlődési útvonal. Látszik, hogy nem vagyok teljes. Szeretném visszakaparászni önmagam, de úgy érzem ilyen körülmények között még a vésztartalékaimat is elszívják. Hiába töltöm magamat egy-két napot, egy-két óra alatt oda az egész... Aztán maradnak a vésztartalékok, aztán amikor azok is épp csak pislákolnak jön a menekülés...
Remélem kitartok addig, amíg mehetek, és minél többet sikerül Tvel lennem... Mert vele az igazi... Mert szerethetem... :)
