Hogy miért nem írtam már megint ilyen sokáig? Miért hagyom haldoklani ezt a blogot?

Egyszerűen közöbös lettem. Valahogy mostanában nem érdekel annyira a dolog. De ez így nem is igazán igaz. Eddig se nagyon érdekelt. Csak írtam, mert írtam. Mert voltak gondolatok, amiket írni lehetett. Mert voltak érzések, amiket le kellett írnom. Ez megváltozott. Már nem az a fajta szemetesláda a blog, mint ami eddig volt. Bár most lehet, hogy újraéled néhány kommentnek köszönhetően... :) 

És hogy mi is változott? Nos nem az, hogy van végre valaki, akivel mindent megbeszélhetek, akivel lehetek annyira őszointe, hogy már nincs szükségem arra, hogy írásban mondjam el minden gondom, bajom. Persze, ott vagy Te, tudom, köszönöm. Ugyanakkor mégse vagy ott. Sokszor, amikor a legnagyobb szükségem lenne rád, nem vagy sehol. De ez nem baj. Ez természetes, hiszen csak emberből vagy te is, és nem értem, hanem magadért élsz... És ezt mindenekelőtt szem előtt kell tartanom. Csak néha elfelejtem ezt végiggondolni. Bocsánat.
Szóval nem az változott, hogy van kivel megbeszélni, hogy lett valaki, aki amolyan "élő szemetesláda"... Sokkal inkább az, hogy kikoptak belőlem az érzések, a gondolatok. Úgy kb minden. Fura ezt kimondani, fura ezzel szembenézni. De akárhogy nézem sokkal sokkal közömbösebb vagyok, mint eddig. Elszürkült minden, annyira, amit már nem szabadott volna engednem. Egyszerűen nem foglalkozok a világgal, és semmi sem érdekel. Élek napról napra, és végig se gondolom, hogy mi mit jelent, hogy minek milyen következményei lehetnének. Semmi ilyesmit. Csak vagyok, és ennyi. Nincsenek már azok a gondolataim, mint eddig.

Belefáradtam. Belefáradtam abba, aki vagyok. Így most pihenek. Pihenek azzal, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Megváltoztam, amit többen előnyösnek látnak. De akik igazán ismernek tudják, hogy ez most csak a lebegés az óceán vízén, az erőgyűjtés, hogy átúszhassak a túlpartra. Leszek én még az, aki valójában vagyok! De most pihennem kell... Túl sok volt a mostani időszak...

És ezért számolom a napokat, amikor elszakadhatok mindettől. Először az iskola, aztán az érettségi terhe, végül a család, az ország... És új életet kezdhetek, teljesen új közegben. És belül egyre inkább érzem, hogy én nem akarok majd visszajönni... De ez még nagyon nagyon messze van... Még előttem áll 5 hónap, amit ebben a közegben kell eltöltenem. Nem lesz egyszerű, de ez a lebegés, ez a közömbösség, érzéstelenség megvéd... Megvéd attól, aki vagyok. Megvéd a világomtól...

És nekem most csak egyvalamire van szükségem...: 1-1 pillanat biztonságra...

amit már melletted se mindig érzek...