gondolatok az égről a földön

Sokat gondolkodtam régebben is ezen... A régebben természetesen idézőjelben értendő. Az egész olyan szeptember (2006) óta lehet. Nehéz megfogalmazni, mert a gondolkodás ellenére, sehova nem jutottam. Illetve egy önkéntelen válaszom ébresztett ma rá az egészre. Tavaly februárban (pontosítva 13án, egy hétfői napon) ráébredtem arra, hogy szerelmes vagyok. Bár nem igazán ismertem még akkor Gábort, de valami olyat éreztem, mint még soha. Megváltozott az életem. Akkor voltam a legboldogabb, amikor vele voltam. Amíg együtt voltunk, kb 2 napon nem láttuk egymást. Az egyik miattam volt, február 22én, amikor meglátogattam a volt osztályomat, és a koleszosokat, a másikra meg már nem emlékszem... A kapcsolatunknak én vetettem véget. Életem egyik legszörnyebb érzése volt, rengeteget rágódtam rajta utólag is, és nagyon nehezen felejtettem el őt. Még mindig nem sikerült igazán. Nagyon mély nyomot hagyott bennem, és az érzések is, amiket ő általa éreztem. Tób volt minden... Elmúlt. Illetve nem elmúlt, hanem más lett. Minden megváltozott. Elkezdtem tudatosan élni, ráébredni arra, hogy az élet több annál, mint amit eddig láttam belőle. Minden átalakult körülöttem akkor. A barátaim mások lettek. Voltak olyan emberek, akikkel nagyon jól éreztem magam, és voltak olyanok, akikkel kevésbé. Előtte ilyen nem nagyon fordult elő. Sokkal inkább odafigyeltem az érzelmekre. Bár előtte is foglalkoztam másokkal, de méginkább mások felé fordultam. Magamat méghátrébb helyeztem a fontossági listán. Rengeteget beszélgettem Kékmadárral, segített előrébb jutnom. Olyan világot láttam magam körül, ami ismerős, ijesztő, szeretve győlölő, sötétben fénylő volt, olyat, ahol minden lehetséges. "Kékmadár oly messze szállt egy éjszakán" (Omega-Legenda) Így történt... Ő elszállt messze, és én itt maradtam. Nagyon mélyre zuhantam. Egy valami (valaki) emelt fel. Isten. Visszakaptam rég elveszett hitemet. Nem tudtam másba kapaszkodni, csak Ő volt. A barátaim távol, és nem értettek meg. Én sem szerettem volna, ha velem foglalkoznak, inkább próbáltam törődni velük továbbra is. Közben volt egy fiú az életemben. De neki soha nem tudtam azt mondani őszintén, hogy "szeretlek" (pedig Gábornak mennyiszer mondtam ezt... !), így nem is mondtam neki soha. Nem éreztem többet iránta, mint a többi ember iránt. Semmivel nem jelentett számomra többet. Egy idő után inkább teher volt. Nem jó ezt így kimondani, de így volt. És nem ő volt az egyetlen. Próbáltam szeretni. Szerelemmel. De nem tudok már úgy, ahogyan Gábort. És ez nem annak a mondásnak az igazolása, hogy csak az első az igazi szerelem. Sokkal inkább más miatt van mindez. Sokáig én sem értettem, hogy miért vagyok képtelen a szerelemre. Pedig van olyan ember, akit szerethetnék. Mégsem tudom. Csak egy valakit tudok igaz szerelemmel szeretni. Azt, akitől kapom a Szer-elemet. Istent. Mást már nem. Úgymond már az övé vagyok. Amikor kimásztam a legmélyebb gödörből, megtartottam őt magamban. Mondhatni sokkal inkább elfogadtam, mikor már egyenesben voltam, mint addig. És érzem minden pillanatban, hogy itt van velem, bennem. Részem. Értem szavát, a Bibliát, és néha furán nézek az emberekre, hogy hogyan érthetik félre őt (vasárnapi IT), de aztán rájövök, hogy Neki erre a tudásra van szüksége, és ezért Ő ezt adta neki. Meghajlok előtte, hálás vagyok neki. A szenvedésért, a boldogságért. Azért, hogy adott lehetőséget arra, hogy itt legyek, és segíthessek a többieknek. Köszönöm! Régebben, nem fogadtam el Őt. Mondhatni tagadtam. Tényleg így volt. Kerestem őt, de mikor ránéztem behunytam a szemem, és inkább másfele fojtattam a keresést. Lehet, hogy meg kellett érnem ahhoz, hogy felfogjam, mit jelent. Ahhoz, hogy ezt teljesen megértsem még fejlődnöm kell természetesen. Talán mire megértem, addigra már nem leszek itt... De ez most még lényegtelen. Akkor megyek el innen, mikor ő úgy dönt, hogy most már mehetek. Addig nem. És az a megfelelő pillanatban lesz.
Minél tudatosabban élek, annál inkább szeretem őt. Teljes szívemből. Mindenben őt látva, érezve, figyelve. Ő lett a központ. Kicsit hasonlatos ez az érzés a szerelemhez. Tudom, leírva nem így néz ki, de megélve igen. De több, mint szerelem. És folyamatosan növekszik, mélyül. Embert én nem tudok úgy szeretni mint őt. Emellett az érzés mellett az összes többi hazugnak látszik, silánynak. Nem szeretnék nem igaz érzést adni egy embernek sem. Képtelen vagyok bárki mást úgy szeretni mint Őt. A nagy Őt... :P
Szeretem az embereket persze. Ez remélem még érződik. Legalábbis kaptam több visszajelzést erről. Azzal szeretem az embereket, azt a szeretetet adom nekik tovább, amit tőle kapok. Azt a Szer-elemet alakítom szer-etetté, amit tőle kapok, illetve adom tovább szer-elem formájában, annak akinek szüksége van rám. De őt nem én választom, és nem is ő engem. A lelke választ engem... Nem a tudata. A magasabb ÉN.