"-Mester!
-Szólj szívedből.
-Szavaim nehezek, mélyek, sötétek.
-Könnyíts magadon, mondd ki őket, kiáltsd a szélbe, hogy elrepítse őket.
-Nyomaszt egy érzés, amelytől nem tudok szabadulni.
-Mondd el kérlek, adj lehetőséget, hogy segítsek neked, szavaidnak, érzéseidnek a hallgatásommal.
-Volt egy barátom még régen. Talán már el is felejtettem volna, ha nem nyomaszt az önzőség, a fájdalom minden percben.
-Meséld el, kérlek! Én vagyok a csend, mely körülölel, meghallgat, elnyeli rossz érzéseidet.
-Egy különös véletlennel kezdődött minden. Elmentem meditálni arra a helyre, amely aznap várt rám... Ő is ott volt. Megszólított, elkezdtünk beszélgetni. Órákon át beszélgettünk, s eközben megjelent bennem egy érzés. Olyan magányos voltam ebben az időben, mindenkire szükségem volt, aki mellett ott lehetek. Az érzés, amely megjelent bennem az elutasítás volt. Nehéz ezt valós szavakba öntenem, mert erre nincsenek szavak.
-Szólj minél valósabbat. A kimondott szó soha nem valós teljesen. De ahogy beszélsz a szavaid nyomán érzések jelennek meg bennnem, így egyre közelebb és közelebb jutok ahhoz, hogy tudjam, érezzem, éljem mondani valódat.
-Kiépült közöttünk egyfajta kapcsolat. Bennem végig ott mozgolódott az elutasítás. Nem értette amit mondtam, ellentmondásokba ütköztünk. Sokáig ment ez így. Beszélgetéseink hosszas, mély vitákká alakultak. Építő jellegük nem volt. Kölcsönös megnemértés szülte szavainkat. Próbáltam az ő nézőpontjából megközelíteni a dolgokat, de nem ment. Amit nyújthattam volna neki, azt ő nem fogadta be. Próbáltam önmagamat adni, de képtelen voltam elfogadtatni magamat vele. Mindig "meg akart váltani". Valahogy megmagyarázni nekem, hogy rosszul gondolok mindent. Olyan dolgokat látott bennem, amit nincsenek ott.
-Bocsáss meg, hogy közbevágok. De nem csak te nem vetted észre ezeket a dolgokat? Szorítottad szemhéjadat, mikor ő megpróbálta felnyitni szemedet?
-Sokat gondolkodtam ezen akkor, és azóta is. A válaszom még mindig az, hogy "nem". Kerestem, mit kellene meglátnom, megtalálnom a segítségével. Bármennyit, bármerre kerestem mindig csak a múltamat találtam. Azt, amiből tudatosan továbbfejlődtem. A régi szinteket. Mást soha.
-Gondoltál arra, hogy ennek célja van?
-Rengeteget. Mégsem találtam meg. Nem láttam meg. Nem értem, hogy miért kellene visszalépnem, amikor az Út-on járok, érzem, előre haladok.
-Biztos vagy ebben?
-Természetesen nem. Rengeteg kétség volt (van?) bennem ezzel kapcsolatban. Az érzéseimre hallgatok, talán nem teszem jól. Egy idő után nem bírtam tovább. Éreztem a folytonos elutasítást, mint magamban, mint felém. Amit adtam, adhattam volna , azt ő nem fogadta be, ellenkezett minden ellen, ami én vagyok, voltam.
-Nem volt képes megérteni téged, ha jól érzem.
-Jól érzed, mester. Elfáradtam. Megpróbáltam kíméletesen tudatni vele azt, hogy útjaink távol vannak egymástól. Nem fogadta el. Mikor kíméletlenül próbáltam tudtára adni mindezt, lelkem nem talált megnyugovást. Békét adtam lelkemnek, és újrakezdődött minden. Végül egy nyugalmas beszélgetéssel vége lett mindennek.
-így nyugodt a lelked.
-Igen. És mégsem. Éjszakába nyúlt a beszélgetés, hajnalba lelki vívódásaim. Mikor véget ért minden nem tudtam felfogni, mit tettem, mit történt. Soha nem tettem ilyet előtte. Sokat vívódtam magamban. A vihart az ítéletmondásom kavarta. Hogy mondhatok ítéletet? Hogy dönthettem el, hogy ki kerülhet velem kapcsolatba, s ki nem? Hogy kinek adok a szeretetemből, kinek nem? MÉg ma is gyötörnek ezek a kérdések, nem hagynak nyugodni. Lassan, ahogy múlt az idő a vihar elcsendesült, mégis mintha kiszakadt volna egy ici-pici darab a lelkemből. Nem, nem hiányzik, nem szeretném vissazkapni, csak olyan fircsa érzés ez az üresség. Sok idő eltelt azóta, de még mindig érzem. Fáj, hogy ítéletet mondtam valaki felett. Köszönöm, hogy elmondhattam.
-Mindez része tanulási folyamatodnak. A fájdalmat csak magadban oldhatod fel, én nem segíthetek. Gondolkodj el azon, hogy ez mennyire volt a te döntésed.
-Nem tudom. Olyan nehezen szántam rá magamat. Nagyon sokat gondolkodtam rajta, de a végén éreztem, hogy így kell döntenem.
-Nem volt véletlen. Ezáltal, még ha fáj is, mélyen megtanultad az ítéletmondás leckéjét. Nem alakulhatott másként. Mondhatnád jogos önvédelemnek is, de tudom nem teszed. Ne is tedd. És mégis. Azzal is ítélkeztél, hogy eljöttél hozzám, hátrahagytad a világot.
-Tudom.
-Hiába kapaszkodsz valakibe, aki nem az Út-on jár, ha a te életed maga az Út. Hiába próbálod megmutatni neki az Ut-at, ha neki most nem az a feladata, hogy megtalálja. Soha nem tudhatod, hogy milyen formában jelenik meg az, aki szerene téged lerántani az Útról. Még gyenge voltál ahhoz, hogy szereteteddel átalakítsd őt, illetve ez most nem a te feladatod. Meg kellett tanulnod, hogy nem taníthatsz mindenkit. Hogy vannak emberek, akik soha nem értik meg tanításaidat. Vannak emberek, akiktől csak nagy nehézségek árán tanulhatod meg azt, amit már egyébként is tudsz. El kell engedned őket...
-És mindig enniyre fáj?
-Fáj, ha hagyod, hogy fájjon. Ha fájnia kell. Mindig az első ütés a legfájdalmasabb. Az ezrediket már meg sem érzed, az ezredik a szívedig ér...
-Köszönöm, hogy meghallgattál, Mester!
-Köszönöm, hgy elmondtad..."