Nem, a leckét nem tanultam meg. Bennem van még mindig, de képtelen vagyok rá. Talán még túl gyerek vagyok ehhez, vagy nincs rá szükségem, vagy ami a legvalószínűbb nem tettem meg mindent érte. Igen. Ebben lehet a hiba. Aki ismer, az tudja, aki nemismer hát fogadja el, hogy szép és jó dolgokat gondolok néha, de ugyanakkor a kisujjamat se mozdítom ezekért. Semmi következetesség nincs bennem, viszont annál több lustaság. Ha valamit nagyon kell, akkor megcsinálok, de különben nemnagyon. Ha a lustaság fájna... És ezt most komolyan mondom! Kitartásom, akaraterőm nincsen sok. Talán utóbbi még akad, de mire jó az az előbbi hiányában? Valahol a kettő ugyanaz. Túl könnyen feladom azt, ami nem megy, vagy egyszerűen ellustulok. Simán előrébb járhatnék már mérföldekkel minden tépren, ehelyett inkább az ágyamban döglődöm naphosszat, könyvet olvasok, msn-ezek, képet szerkesztek, stb...., és maradok egyhelyben... Az utolsó utáni pillanatban fogok neki mindennek. Aztán vagy sikerül befejeznem, vagy nem... Általában azért összehozom, de a végén mindig érzem, hogy sokkal jobb, és egyszerűbb lett volna, ha időben megteszem, és nem csak fecsérlem a pillanatokat, amiből fogalmam sincs, hogy mennyi van még, és az is kevés. Most is itt írogatok, ahelyett, hogy rendetraknék (na jó, annak a család már nem örülne, főleg apum lenne kiakadva, aki az alattamlévő szobában lakik), vagy mondjuk tanulnék, értelmes könyvet ovlasnék, esetleg aludnék. Ilyenkor annak is itt van már az ideje (illetve az olyan családokban, mint nálunk, messze van még az alvásidő... De ezt is vissza kellene billentenem. Egyszer megpróbáltam. 4 nap után elfogyott a lelkesedésem... :S
És ezután mondja valaki azt, hogy nem vagyok lusta... Na meg még nem is írtam arról, hogy mindig a könnyebb utat választom. Mondhatnánk erre, hogy önvédelem. De nem! Ha a nehezebb úton elesek, és felkelek, sokkal erősebb leszek, mintha a könyebbiken végigsétálnék. Főleg akkor, ha többször is el kell esnem...
És most... Életemben (e-létemben?) először rájöttem valamire, ami nem jó, hisz megint a múlttal foglalkozok, és nem a jelenben élek. Ugyanakkor úgy érzem, ez nem csak a múlt, hanem igenis a jelen.
Kedves barátom, Kéksólyom, illetve már Ezüstszárnyú felkapott, erőt adott, és a felhőkbe repített, hogy felhővé legyek, vándprfelhővé. Nélküle azt sem tudnám, hogy mindez lehetséges, így pedig mindezt megéltem. Mindezt, és sokkal többet, amit szavakkal nem írhatok le... (talán használt valamit a lecke?)
Utána egy adventi este, nagyon jó emberekkel körben ülve, csupa szeretetet rezegve "szakítottunk". Másnap reggel számomra idegen világba csöppentem, mikor kiléptem a három kereszt árnyékából.
1 hónapig nem álltam a saját lábamon. Szárnyaltam, akkori érzéseim szerint saját erpmből, de mint megtanultam, az ő erejéből. Hirtelen a földre zuhantam, és mélyen becsapódtam. Nem segített többé. Mélyebben voltam, mint mielőtt ő szárnyai közé vett. Spkkal mélyebben. De ő már nem volt ott... Magamtól kellett kimásznom a mély kráterből, amit a becsapódásom hozott létre. Összetört csontjaim, összetört lelkem, mely mégis egész volt, de darabokban, széthullott önmagamat apró darabonként varrogattam össze... Hosszú folyamat volt, és tudtam, csak magamra számíthatok. Szívesen támaszkodtam volna bárki másra is, de nem volt senki. Csak én, a múlt, a jelen, a fájdalom, a kűzdés, az elvágyódás, a cél,, a hitetlenség, a hit, az egész, a rész, az egy, a részfeladat, a tudás, és a rengeteg kín, meg persze a világ, amiben éltem (élek), ami mit sem törődve rossz állapotommal (illetve pont annak okán) megrugdosott, kőtörmeléket zúdított rám, kiszorította a fényt, a levegőt, míg végül tényleg csak én maradtam.
nos... A kráterből hosszú folyamat során sikerült kievickélnem. Még nem voltam kinn, de láttam a fényt, és ajándékokat kaptam újra. Először hitet, aztán minden mást. Lettem szivárvány,és esőcsepp... Míg végül felértem a földre...
Sikerült!
Mégis nem tettem egészen egyedül... Volt valaki, aki segített az utolsó lépéseknél. A fény karját nyújtotta felém. Ám ahogy lenni szokott a legerősebb ölelése után mély sötétséget hagyott rám, ahol újra meg kellett találnom a fényt. (Ő minderről talán nem is tud... )
És hogy honnan gondoltam mindezt? És mi köze az előzőekhez? Először a könnyű úton megtapasztaltam mindent. De utána vissza kellett térnem, hogy végigjárjam a nehéz utat, ahol igen, elesek, igen, nehéz, igen, fel kell kelnem. De megteszem. Napról napra erősebben. S így, hogy saját erőmből járom végig az utat, nem valaki visz a karjaiban, el tudom majd viselni mindazt, amit az út vége rejt, illetve maga az út. Kis lépésekben, de megtanulok mindent, amit meg kell tanulnom. És úgy érzem ez számít igazán. Ha nem is jutok addig vissza, mert fecsérlem az időmet lsutálkodásra, és értelmetlen dolgokra, pl. gép, akkor is megnyugtat a tudat, hogy saját erőbmől mentem. Erre amíg nem így voltam nem is gondoltam.
Tudom, tudom, ne rágódjak a múlton, hanem éljek a jelenben, legyek JELEN. Ez a legfontosabb.
Mindez most először kristályosodott ki bennem. Kellett. Hiába múlt, kellett. Ha megértem a múltat, amit abban a pillanatban nem értettem, akkor talán nem esek megint ugyanabba a hibába. Akárki akármit mond, ilyen szempontból számomra fontos a múlt. Hiszen voltaképp az is jelen! Minden pillanata jelen! Bár megváltoztatni talán nem tudom. Vagy mégis... Megváltoztatom? Az emlékeket megszépíti az idő... Ismert ez a bölcsesség. Az emlék, az múlt. De ha idővel megszépül, akkor nem megváltozott? És ha megszépültként emlékezünk rá, akkor számunkra az lesz a valós múlt, és mikor rágondolunk minden pillanatát jelenként éljük át. Ilyen formán megváltoztatjuk múltunkat, a jelen tudásának birtokában. Vagy túl zagyva mindez? Inkább aludjak? De akkor is... Jövőből millió és millió egy áll előttünk minden pillanatban, mivel minden döntésünk (legyen az akár egy lépés is) lehetőségeket rejt magában, és mindegyik lehetőség tovább él, és stb.. szóval rengeteg jövőnk van, és mi választjuk ki pont azt az egyet, amelyiken haladunk tovább. De múltból csak egy van mögöttünk. Minden jövőhöz más és más jelen, és más és más múlt kapcsolódik. Talán a múltak egy ideig együtt tartanak. De az én életemben biztosan ott van egy másik jövő változat már a születésemtől fogva, hogy nem tesó hal meg, hanem én... De akkor is... A múltunkat átformáljuk. Ugyanígy formáljuk a jövőnket is? Azzal, hogy mit döntünk a jövőnket alakítjuk. (és itt nem a pályaválasztás, stb, hanem egy egyszerű lépés, egy mondat kimondása, stb) Mennyire tudatos a múlt formálásunk, és mennyire lehet tudatos a jövő képünk, és hogy éljünk úgy, hogy ne vesszünk el ennek a kettőnek a tudatában? azaz, hogyan éljünk úgy, hogy JELEN legyünk? ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok. Nem is válaszolok. A saját életemben is még keresem ezt a pontot, azt a vékony pengeélt, ami a jelent alkotja a múlt és jövő szövedékében. Ahol e kettő együtt, JELEN van. Úgy gondolom, erre nincs jó recpept. Mindenki másként és másként találja meg ezt a pontot, ezt a módot...
Nem is tudom már, hogy honnan indultam ki. Valahonnan messziről. Nem tudom, miért kellett ezt nekem most ide leírni. De tudom, hogy kellett, mert a véletlenek napról napra bebizonyítják nekem, hogy nem léteznek.
Inkább abba is hagyom az írást...
Most azt illene írnom elköszönésnek, hogy "Boldog új évet!", de nem teszem. Nem tudom komolyan gondolni, és fáj, hogy mi lett ebből a kívánságból, de talán a köszönésekre rááldozok majd egy külön bejegyzést... Vagy nem... Tudom, a jövőmet is én formálom, de most csak egyvalamit tudok... Kezdek álmos lenni, ami jó dolog, szóval gépet lelövöm, és alszok egyet miután amolyan felhővándorosan elköszöntem Tőled...
fényt, létet, szeretetet!
És ezután mondja valaki azt, hogy nem vagyok lusta... Na meg még nem is írtam arról, hogy mindig a könnyebb utat választom. Mondhatnánk erre, hogy önvédelem. De nem! Ha a nehezebb úton elesek, és felkelek, sokkal erősebb leszek, mintha a könyebbiken végigsétálnék. Főleg akkor, ha többször is el kell esnem...
És most... Életemben (e-létemben?) először rájöttem valamire, ami nem jó, hisz megint a múlttal foglalkozok, és nem a jelenben élek. Ugyanakkor úgy érzem, ez nem csak a múlt, hanem igenis a jelen.
Kedves barátom, Kéksólyom, illetve már Ezüstszárnyú felkapott, erőt adott, és a felhőkbe repített, hogy felhővé legyek, vándprfelhővé. Nélküle azt sem tudnám, hogy mindez lehetséges, így pedig mindezt megéltem. Mindezt, és sokkal többet, amit szavakkal nem írhatok le... (talán használt valamit a lecke?)
Utána egy adventi este, nagyon jó emberekkel körben ülve, csupa szeretetet rezegve "szakítottunk". Másnap reggel számomra idegen világba csöppentem, mikor kiléptem a három kereszt árnyékából.
1 hónapig nem álltam a saját lábamon. Szárnyaltam, akkori érzéseim szerint saját erpmből, de mint megtanultam, az ő erejéből. Hirtelen a földre zuhantam, és mélyen becsapódtam. Nem segített többé. Mélyebben voltam, mint mielőtt ő szárnyai közé vett. Spkkal mélyebben. De ő már nem volt ott... Magamtól kellett kimásznom a mély kráterből, amit a becsapódásom hozott létre. Összetört csontjaim, összetört lelkem, mely mégis egész volt, de darabokban, széthullott önmagamat apró darabonként varrogattam össze... Hosszú folyamat volt, és tudtam, csak magamra számíthatok. Szívesen támaszkodtam volna bárki másra is, de nem volt senki. Csak én, a múlt, a jelen, a fájdalom, a kűzdés, az elvágyódás, a cél,, a hitetlenség, a hit, az egész, a rész, az egy, a részfeladat, a tudás, és a rengeteg kín, meg persze a világ, amiben éltem (élek), ami mit sem törődve rossz állapotommal (illetve pont annak okán) megrugdosott, kőtörmeléket zúdított rám, kiszorította a fényt, a levegőt, míg végül tényleg csak én maradtam.
nos... A kráterből hosszú folyamat során sikerült kievickélnem. Még nem voltam kinn, de láttam a fényt, és ajándékokat kaptam újra. Először hitet, aztán minden mást. Lettem szivárvány,és esőcsepp... Míg végül felértem a földre...
Sikerült!
Mégis nem tettem egészen egyedül... Volt valaki, aki segített az utolsó lépéseknél. A fény karját nyújtotta felém. Ám ahogy lenni szokott a legerősebb ölelése után mély sötétséget hagyott rám, ahol újra meg kellett találnom a fényt. (Ő minderről talán nem is tud... )
És hogy honnan gondoltam mindezt? És mi köze az előzőekhez? Először a könnyű úton megtapasztaltam mindent. De utána vissza kellett térnem, hogy végigjárjam a nehéz utat, ahol igen, elesek, igen, nehéz, igen, fel kell kelnem. De megteszem. Napról napra erősebben. S így, hogy saját erőmből járom végig az utat, nem valaki visz a karjaiban, el tudom majd viselni mindazt, amit az út vége rejt, illetve maga az út. Kis lépésekben, de megtanulok mindent, amit meg kell tanulnom. És úgy érzem ez számít igazán. Ha nem is jutok addig vissza, mert fecsérlem az időmet lsutálkodásra, és értelmetlen dolgokra, pl. gép, akkor is megnyugtat a tudat, hogy saját erőbmől mentem. Erre amíg nem így voltam nem is gondoltam.
Tudom, tudom, ne rágódjak a múlton, hanem éljek a jelenben, legyek JELEN. Ez a legfontosabb.
Mindez most először kristályosodott ki bennem. Kellett. Hiába múlt, kellett. Ha megértem a múltat, amit abban a pillanatban nem értettem, akkor talán nem esek megint ugyanabba a hibába. Akárki akármit mond, ilyen szempontból számomra fontos a múlt. Hiszen voltaképp az is jelen! Minden pillanata jelen! Bár megváltoztatni talán nem tudom. Vagy mégis... Megváltoztatom? Az emlékeket megszépíti az idő... Ismert ez a bölcsesség. Az emlék, az múlt. De ha idővel megszépül, akkor nem megváltozott? És ha megszépültként emlékezünk rá, akkor számunkra az lesz a valós múlt, és mikor rágondolunk minden pillanatát jelenként éljük át. Ilyen formán megváltoztatjuk múltunkat, a jelen tudásának birtokában. Vagy túl zagyva mindez? Inkább aludjak? De akkor is... Jövőből millió és millió egy áll előttünk minden pillanatban, mivel minden döntésünk (legyen az akár egy lépés is) lehetőségeket rejt magában, és mindegyik lehetőség tovább él, és stb.. szóval rengeteg jövőnk van, és mi választjuk ki pont azt az egyet, amelyiken haladunk tovább. De múltból csak egy van mögöttünk. Minden jövőhöz más és más jelen, és más és más múlt kapcsolódik. Talán a múltak egy ideig együtt tartanak. De az én életemben biztosan ott van egy másik jövő változat már a születésemtől fogva, hogy nem tesó hal meg, hanem én... De akkor is... A múltunkat átformáljuk. Ugyanígy formáljuk a jövőnket is? Azzal, hogy mit döntünk a jövőnket alakítjuk. (és itt nem a pályaválasztás, stb, hanem egy egyszerű lépés, egy mondat kimondása, stb) Mennyire tudatos a múlt formálásunk, és mennyire lehet tudatos a jövő képünk, és hogy éljünk úgy, hogy ne vesszünk el ennek a kettőnek a tudatában? azaz, hogyan éljünk úgy, hogy JELEN legyünk? ezekre a kérdésekre nem válaszolhatok. Nem is válaszolok. A saját életemben is még keresem ezt a pontot, azt a vékony pengeélt, ami a jelent alkotja a múlt és jövő szövedékében. Ahol e kettő együtt, JELEN van. Úgy gondolom, erre nincs jó recpept. Mindenki másként és másként találja meg ezt a pontot, ezt a módot...
Nem is tudom már, hogy honnan indultam ki. Valahonnan messziről. Nem tudom, miért kellett ezt nekem most ide leírni. De tudom, hogy kellett, mert a véletlenek napról napra bebizonyítják nekem, hogy nem léteznek.
Inkább abba is hagyom az írást...
Most azt illene írnom elköszönésnek, hogy "Boldog új évet!", de nem teszem. Nem tudom komolyan gondolni, és fáj, hogy mi lett ebből a kívánságból, de talán a köszönésekre rááldozok majd egy külön bejegyzést... Vagy nem... Tudom, a jövőmet is én formálom, de most csak egyvalamit tudok... Kezdek álmos lenni, ami jó dolog, szóval gépet lelövöm, és alszok egyet miután amolyan felhővándorosan elköszöntem Tőled...
fényt, létet, szeretetet!
