Még valamikor márciusban történt egy napfényes délutánon, hogy a régi úton jöttem haza. Azon az úton, amin már évek óta nem jártam. Egyáltalán nem. Valahogy arra soha nem jövök. Pedig jöhetnék. De mindig a másik irányba indulok el... Pedig ez az út lenne a rövidebb. De valahogy mégse azon járok.

Egy kellemesen eltöltött, átmozgatott tesi óra után kiléptem a kapun. Pont mint régen, bár akkor, ha már ilyen idő volt, inkább bicóval jártam. Nosztalgiából azért elmentem a bicótároló felé... Azok a régi szép idők. Kiléptem a kapun, és elindultam. Lefele a lépcsőn, mindenféle körülkémlelés nélkül át az úton, hiszen úgy se jár arra senki, aztán ki a közre, föl a lépcsőn, járdán sétálás, zebrán átmenés, járdán sétálás, egykanyar, séta, mégegykanyar, séta, és már itthon is vagyok. Csukott szemmel is menne ez az út, annyiszor megtettem. (A zebrától tényleg megy csukott szemmel, ezt még régebben teszteltem). Így leírva nem jelent az egész semmit. És miért hagyott bennem mégis mély nyomot ez a 7 perces séta? Miért morzsoltam el néhány könnycseppet, amikor felfogtam, hogy mi történt?

Egészen pici korom óta valahogy szürkének találtam ezt a világot. És mindig igyekeztem kiszínezni a magam módján. Teremtettem magamnak egy olyan világot, ami színes, és amiben élvezet élni. Így utólag a fantasy regények világához hasonlítanám. Nem volt benne nyoma az embernek, legfeljebb néhány kunyhó, és egy egy híd. De volt erdei ösvény a 4 sávos út helyén, hatalmas, égig érő fák a tömbházak helyett, dombok, síkságok, források, vízesések, különböző állatok búvó-, és gyülekezőhelyei, és én otthon éreztem magam benne. Az autóbusz, amivel alsósként iskolába jártam nem busz volt, hanem egy sárkány, ami elrepített engem, és akivel közben nagyon jókat beszélgettem magamban. Tele volt ez a világ érdekesebbnél érdekesebb történetekkel, csak fel kellett őket fedezni. Minden ott volt a lábaim előtt. Persze ezekről senkinek nem beszéltem, mert igen hamar rájöttem, hogy ostobaságnak tartják az emberek az ilyesmit. Nekem mégis szükségem volt rá, hogy elviseljem ennek a világnak a szürkeségét. Ha az ember meglát egy kifestőt rögtön színesben próbálja látni, és ha van lehetősége, akkor kiszínezi. Én ugyanezt tettem a világgal. Színesben láttam. A természethez mindig is vonzódtam. Nagyon. És ami elszürkítette, az ember, azt eltávolítottam, és visszaadtam neki a szépségét... Mintha egy nagy művet összefirkálna egy gyerek, és én azt leradíroznám róla, és amit tönkretett, azt kijavítanám... Viszont szépen lassan beletanultam én is a szürkeségbe, és már benne éltem. Észre se vettem, elmúlt egyik napról a másikra. Egészen eddig a hazaútig nem tűnt fel... Talán mert közben felnőttem? Eleinte ott volt a kajak, ami mindenért kárpótolt. Ott tényleg önmagam voltam. A víz és a levegő, és én... És senki más... :)

Ahogy elindultam haza, egyszercsak bevillant, hogy 5.es koromban mit láttam én, amikor a dideergős reggeleken, vagy esős délutánokon ugyanezt az utat tettem meg. Kiléptem a kapun, és a betondzsungel helyett az igazit láttam. Ahogy mentem lépésről lépésre az a régi-új világ köszöntött. Megható, mégis ijesztő érzés volt. Megható, hiszen egy két pillanatra visszakaptam azt, aki annyi évvel ezelőtt voltam. Bár csak 7-8, talán 6 év telt el azóta, mégis hihetetlen hosszú ez az idő. Megszürkültek közben a falak, magábafogadott a világ... Megható érzés volt. Bár úgy indultam el haza, hogy arra rövidebb, mégis sokkal sokkal hosszabb volt az út, hiszen élveztem, átéreztem minden pillanatát, és próbálam örökkévalóságként megélni. Eszembe jutott a térkép, amit csináltam az útvonalról, az én világomról, és a sok sok történetnek néhány mozzanata, ami itt játszódott. Minden autó, ami elhaladt a 4 sávos úton, minden gyalogos szerepet kapott benne. Játszottam. Így tettem széppé az iskolába menetelt, és a hazautat.

És hogy miért volt ijesztő minderre rádöbbenni? Mert rá kellett jönnöm, hogy mennyi mindent elveszítettem önmagamból. Gyermekként, ha valami nem tetszett, akkor teremtettem magamnak helyette mást. Most pedig megvonom a vállam, és belenyugszok, hogy "ez van, ezt kell szeretni". Akkor még dúlt bennem az alkotóvágy, és az őszinte érzések. Még önmagam voltam mindenben. Még színes volt a világ, ami körülvett engem. Mi változott meg azóta? Talán az, hogy felnőttem, komolyabb lettem. Talán egyszerűen csak engedtem a világ nyomásának, de ez se teljesen igaz, hiszen sok helyen, még mindig kilógok ebből a világból. Talán csak annyi, hogy kicsit másképp gondolkodok azóta, hiszen rengeteg mindent átéltem. Talán többet is annál, amit szerettem volna. De ezek által pont az a biztonság hiányzik, amit gyermekkoromban mindig tudtam. Hiszen színes volt a világ. És mindig tudtam hova menekülni... Azóta csak a semmi tartott. S talán most még az se...

De ez már egy másik történet...