gondolatok az égről a földön

Egy mese, amely rólad szól...

Egyszer, nem is olyan messze innen egy barna tetős házacskában élt egy lány... Gimnáziumi éveit töltötte éppen, azok közül is az elsőt. Igaz nem volt mindennapi az élete. Kicsit mindig is kilógott a sorból, és ahogy cseperedett egyre jobban zavarta mindez... Barátait nem találta az új környezetben, családját egyre távolabb tartotta magától. Az arc, mely mindig mosolygott hirtelen borongós lett, és könnyekkel áztatott. A puha kéz megtelt sebekkel, s a szív a vér ízével. Teltek a napok, s ő egyre magányosabbá vált. Sehogy nem találta a kiutat, azt az utat, mely visszaadja mosolya valódiságát, nevetésének örömét. Elveszett az útkeresésben, élte mindennapjait, melyek egyre szörnyűbbek lettek...
Napra nap telt, hétre hét, s lelke egyre kisebb darabokra törött szét. Különös tudat uralta elméjét, s mindennél magasztosabban tisztelte a Halált, megváltóját...
Néhányan észrevették furcsa viselkedését, vérszomjas mosolyát, könnyektől vörös szemét, de legtöbben elfordultak. Volt, aki mellette maradt, s bizony nagyon sokat segített is neki, mégsem tudott kiutat mutatni, talán azért, mert a lány nem is szeretett volna kijutni ebből. Élvezte a helyzetet, mindene megvolt. Megvolt a boldogsága, igaz különös formán, megvolt a megváltója, megvolt a hite, s megvolt mindene, ami kellett. Soha nem érdekelte igazán, hogy a világ hogyan vélekedik őróla, így hát most sem tette...
Így telt el fél év, mígnem egy napon...
Egy napon valami furcsa történt életében. Olyan, amire nem számított. Egy rejtélyes idegen felhívta telefonon, megbeszéltek egy találkozót. Fura volt a helyzet, mégis vonzó. Nem tudta igazán mit tegyen, de élvezte a helyzetet, már a telefonbeszélgetéskor is, mivel valahogy furcsán dobbant meg a szíve... Tél volt ekkor, jégbontó hava, s a tájat mindenfelé 20 cm-es hó fedte. A környéken a vizek erősen befagytak. Csodálatos volt mindez. Csodálatos volt, ahogy mindezt felfedezték ketten együtt, miközben egyre mélyebben ismerték meg egymást... Mikor a nap már lement a rejtélyes idegennek el kellett hagynia a városkát, de ígéretett tett, hogy újra jön.
Jött is. Szegény lány alig bírta kivárni, hiszen ismeretlenül is érezte, hogy miért dobbant meg olyan furcsán a szíve...
Van egy hely, amit e lány nagyon szeret. Bánatában, örömében mindig oda jár. Mivel teljesen megbízott ebben a már nem idegen idegenben megmutatta neki e helyet. S ott, a három kereszt tövében belső harcok közepette, mikor az idő már épp elrepülni látszott elhangzott az az egyszerű, szívből szóló szó, mely megváltoztatta a világot. A szó lassan elhagyta a "herceg" száját, s útra kelt, hogy megtegye azt az utat, mely hosszabb, mint a galaxisokat összekötő út, vagy mint bármi elképzelt út. A hideg némaságot törte meg hirtelen a szó, melyben óriási erő lakozott, mégis lágyan ölelte át a szíveket, s temette magába a lelkeket. A tél egy pillanatra megolvadt, s a keresztről mosolyogtak a megfeszítettek. A világ szebbik, egyetlen arcát mutatta e fiúnak, s lánynak. Mikor elérte a lány szívét a szó, mely szívből szól szívnek, szíve ugyanúgy felelt. "szeretlek". E két kimondott szó, az összekulcsolódott kezek, az egymásba fonódó testek mindent megváltoztattak. Eltűnt a fiú, mint rejtélyes idegen, s eltűnt a lány, mint kisvárosi lányka. Ketten egyek lettek, a lelkeik összekapcsolódtak, s így együtt várt rájuk a világ. Örökre. Eggyé váltak, a két testben lakozó két lélek egy lett...
Így eggyen éltek békességben, s nem telt el nap, hogy ne látták volna egymást, hogy át ne ölelték volna egymást, hiszen két fél, aki ismeri másik felét nehezen bírja egészség nélkül...
Teltek a napok, hónapok, s egyre csak teltek. Boldogságban, szerelemben, egységben... Ezekről a napokról egyesével is lehetne mesét írni, ezért most nem mesélem el őket...
Mégis egy napon valami elromlott. Valami beleavatkozott az egységbe, s kétség lett belőle. Szerelmüket megtámadta a kétség, s a lányka bizony gyengének bizonyult, s menekült a fiú elől, e kétség elől, ezért megszakították a fizikai kapcsolatot.
A világ bizony nem volt kegyes velük, nem hagyta nyugodni lelkeiket. A fiú ugyan eltűnt, így az ő története egy másik mese, mégis adódott egy hét, amit egy helyen kellett tölteniük. A lány életének talán egyik legnehezebb hete volt e hét. A nagy madár lábainál, akkor mikor elhagyta mindenki, látni mindent, és érezni, érezni a kínt, a megbontott egység kínját... Eltűnt végleg a boldog csillogás szeméből, s csak a szürkeség, a megtört fény csillant néha szemeiben a könnyfüggöny mögött...
Eltelt a nyár szépen lassan, s a lány bánatában más fiúkhoz fordult. Remélte, hogy kitörlik szívéből végleg az a rejtélyes idegent, s megszabadulhat tőle... Akárhogy próbálta, nem sikerült. Szívét rabul ejtette a semmiből jövő idegen, aki egyszercsak felbukkant, és földöntúli boldogsággal ajándékozta meg őt... Teltek az órák, napok, hetek. Hónapokká folytak össze, jött egy fiú, aztán mennie kellett, hiszen e félnek nem ő volt a párja. Nagyon jól tudta ezt a lány is, ezért lassanként feladta.
Egyszer egy véletlen folytán mégis összetalálkozott a régi idegen és a lány. Úra egymásra találtak, s megint övék lett volna a világ. Ám erre a lány nem volt felkészülve, s így néhány hét leforgása alatt megintcsak szét kellett szakadniuk.
Összetört. Lélekben teljesen összetört a lány. Nem tudta, hogy merre tovább, mi legyen, hiszen túlzottan is érezte annak az ici pici részének a hiányát, melyet véglegesen is rabulejtett az az emlékekben sem szürkölő ismeretlen idegen, ki közelebb került hozzá, mint bárki bármikor előtte. Lassan teltek a napok, s végtelenül egyedül.
Mikor kiláballt a kezdeti nehézségekből, s újra visszakerült az iskola megszokott közegébe furcsa változásokon ment keresztül e lány.