Ezt a Hetedhét Oázis Alapítvány pályázatára írtam. Ihletője igazából az igazgató volt, aki eléggé kiborított. Indulatból született, s agresszió levezetésre használtam. Ez sült ki belőle. A pályázaton egyébként különdíjat kaptam vele. :)
Köszönöm Igazgató Úr! :)
Jó olvasást!
Naplórészlet
Tegnap, mikor felkeltem elgondolkodtam. Vajon milyen lehet a világ úgy igazán? Megismerhetem? Elképzelhetem? De miért nem? Miért nem hallhatom soha?
Csend. Gyönyörű. Megnyugtató. Tudom, te is sokszor vágysz rá, te is elhallgatnád. Te rohansz. Neked szükséged van rá. Én benne élek minden pillanatban. Mást soha nem ismertem, csak gondoltam, éreztem. Milyen lehet a hangod? Én adtam neked hangot, bizony. Én ismerem hangodat, és hallom minden szavadat. Egy másik világban talán másmilyen a hangod. De az a hang, amit én adtam neked csak a tied. Itt, ebben a pici, bezártnak tűnő világban te, bizony te, barátom megszólalsz.
Nem tudom, mennyire ismer téged a világ. Nem tudom, milyennek hallja lépted zörejét. Hallja-e azt, hogyan veszel levegőt. Régen tudni akartam mindezt. Lázadtam. Ki akartam törni ebből a kívülről némának tűnő világból, és hallani akartam. Hallani! Minden vágyam ez volt, semmi más. Hallani. Sokáig gyötörtem ezzel a világot, és önmagam, de rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül születtem bele a csendbe. Talán kicsit merész, de azt merem mondani, hogy ez ajándék. Szerencsésnek érzem magam. Nekem megadatott valami, ami másoknak talán soha, vagy csak rengeteg munka, meditáció árán. Én ismerhetem a csendet, az igazi belső csendet. Azt, amit csak akkor hallhatsz, elmondásod szerint, mikor igazán magadban vagy, mikor a világ nem jelent semmit, mikor te is megszűnsz szinte létezni. Az a csend, amire te annyiszor vágytál. Elmondtad. És tudom, komolyan gondoltad. Igazad van. Gyönyörű ez a csend. És az embernek néha szüksége van erre a csendre. Hiszen csak ebben a csendben lehet igazán önmaga. De én, aki beleszülettem ebbe, talán nem értékelem eléggé. Hiszen nekem ez a csend a mindennapok csendje. Már nagyon régóta. Igaz, rengeteget tanultam tőle, de mégis sokszor nehéz volt. Nehéz, mikor megyek az utcán, és nem hallom, mi zajlik körülöttem, csak érzem. Mikor bemennék egy boltba, de nehézkes beszédem alig értik. Mikor nem látom a szájak mozgását, és nem veszem észre, hogy hozzám szóltak. Mikor tanultam a jelbeszédet, és alkalmazni szerettem volna, de olyan kevesen értették. Mikor látom a koncertek plakátjait, és fáj a szívem, hogy nem hallhatom. A csend fájdalmat jelent. Jelentett. Ugyanakkor békét. Hiszen látom az indulatokat az arcon, az eltorzult artikulációt, és mégis ugyanabban a nyugalomban vagyok, mint addig. Látom, milyen hatással van mindez azokra, akik hallják az üvöltést (ha jól tudom így nevezitek), és én csak ülök nyugalomban. Számomra ez nem jelent semmit. Ha értené az illető, akkor megkérném, hogy mondja szebben, mert így nehéz leolvasni a szájáról. A hangerő számomra jelentéktelen. A kicsit se hallom, és a nagyot se. Ugyanaz a csend minden pillanatban.
Tegnap is, amikor lementem a boltba. Ismer már az eladó, és kezdi megtanulni a beszédem, kezdi megtanulni a kézjeleket, értem. Mert hasznosnak találja. És tudja, hogy olyan kevesekkel találkozom, akik ismerik, akikkel igazán elbeszélgethetek. Eleinte én tanítottam. Leírtam a szót, és megmutattam milyen jelet használunk mi rá. Aztán pedig kimondtam. És ő ismételte. Sokáig gyakoroltunk így, aztán vett egy könyvet is, de hiszen ezt már tudod barátom! Múltkor meséltem, hogy képzi magát, és hogy igazán lelkes. Sokszor akár 1 órát is lenn vagyok nála, beszélgetünk. És mindenki furcsállva néz ránk. Persze sokszor még segítenem kell neki, ő mondja a szót, és én mutatom, ő pedig csak figyel, és ismétel… Jó lenne, ha több lenne az ilyen segítőkész, készséges ember. Tisztelem őt. Tisztelem őt, képzeld el. Miért nézel így? Tisztelem, hiszen megért engem, és elfogad. Nem szól le, inkább bekéreckedik a világomba, és részt vállal belőle. Csodálom. Ehhez ám rengeteg erő kell. Nem veszed talán te se észre, hogy mennyi erő kell valaki olyan megértéséhez, aki teljesen más világban él, mint te. De köszönöm, hogy te adod ezt az erőt. Nem is tudod, hogy mi mindent jelent nekem mindez. Bocsáss meg barátom, hogy így elkalandoztam. Szóval tegnap lementem a boltba. Éppen nézegettem, hogy mit vegyek az ebédhez, amikor valaki ideges arccal, szinte arrébb lökött. Pedig csak álltam, és gondolkodtam. Nem értettem a helyzetet, de azt láttam az idegenen, hogy valami gondja van velem. Megkérdeztem az eladót. Azt mondta, hogy rámszólt, hogy álljak arrébb, mert ő nem fér el. Először is durván, mintha csak ő lehetne itt. Aztán mire tudott volna neki szólni, hogy nem hallom, már tovább ment az illető engem félrelökve. Tudod, ez fáj. Talán nem kellene vele foglalkoznom, és akkor nem lenne belőle gond, de nem tudok elmenni az ilyen apróságok mellett. Hiszen tele van velük minden pillanatom. Szegény ember nem érti, hogy miért tettem azt, amit tettem. Haragszik rám. Indokolatlanul. És amíg rám haragszik talán elfelejt valaki mást szeretni. Úgy elmondanám neki, hogy mi történt valójában. És hogy nem csak úgy tettem, mint aki nem hallja azt, hogy szólt, hanem valóban nem hallottam. Önhibámon kívül. Elmondanám. Igen, elmondanám a világnak. De e helyett, csak neked mondom el most kedves barátom. Hiszen a világ nem hallgat meg engem, nem törődik velem, csak továbbrohan mellettem, s rohanásával kirekeszt. Szinte hallom, ahogy dübörög mellettem. Mellettem, igen. Nem bennem, nem velem, nem körülöttem. Mellettem. Mintha én máshol élnék. Mindig is úgy tűnt, hogy én máshol élek. Mintha nem lenne helyem itt. De itt vagyok! Emberek, itt vagyok! Miért csak akkor láttok, amikor fellöktök? Előtte miért nem vesztek észre? Talán bennem is van annyi jó, mint a többiekben.
Tudom már mi zavar titeket. Az, hogy az én világom nem rohan. Az, hogy én ismerem a csendet, ismerem a békét. Meg tudok állni, és szemlélni. Nem kell továbbrohannom rögtön. Ti ezt nem viselitek el! Azt hiszitek, mindenki olyan szeretne lenni, mint ti. Engem is megpróbáltatok rávenni arra, hogy illeszkedjek be a ti rohanó világotokba, rohanjak veletek együtt. Váljak napról napra géppé, üressé, jó munkássá. Nem! Én ezt nem teszem! Lehet, hogy süket vagyok, de mégsem fogok beállni a sorba, és tenni azt, amit valaki onnan előről dirigál. Nem. Az nem én lennék. Még így is tudom járni a külön utamat, sőt, így talán még könnyebb is. Mert ti sokszor azt hiszitek, hogy attól, hogy nem hallok, bizony gondolkodni se tudok tisztán, hogy nincsen saját, kifinomult életérzésem. Van. És pont emiatt nem leszek soha hasonlatos hozzátok. Mert én képes vagyok élni az életemet, a saját gondolataimat, és képes vagyok mindarra, amiről ti csak álmodtok. Van egy házam, távol a várostól, az erdőben. Kell ennél több? Itt béke van, és bátran megyek el sétálni, tudom nem lesz gond belőle. Nektek van panellakásotok a 10. emeleten, és nem ismeritek a szomszédban lakó embereket, csak a hangjukat, és azt, hogy hogyan kopognak át. Én ismerem a boltost a faluból, ismerem a falut, ismerem a fákat, és az állatokat. Ismerek mindenkit, aki képes engem elfogadni. Nem vagyok egyedül, még ha egyedül is élek látszólag. Ezt is én választottam. Dolgoztam, s ma itt vagyok. Persze rengeteg segítséget kaptam mindebben, de mégis végig csináltam, végig tudtam csinálni. Ti nem próbáltok kitörni. Belenyugodtok abba, ami van. Tanultok, hogy aztán dolgozhassatok, dolgoztok, hogy legyen nyugdíjatok, s a végén talán meg sem éritek azt, hogy nyugdíjassá váljatok. Mert közben elveszítitek emberségeteket, elveszítitek értékeiteket, és belefáradtok az életbe. Én még látom, hogy mi a szép! Én még meglátom a jót! És ezt ti nem tűritek. Azt mondjátok rám, hogy fogyatékos. Testi fogyatékos. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de a csend tanít. És ti, mivel képtelenek vagytok figyelni erre a tanításra, megbélyegeztek. De tudjátok mit? Nem érdekel.
Igazad van, kedves barátom. Talán nem kéne ezt így felfognom. De mégis, mi mást tehetnék? Nem én menekültem ki a világból, hanem kitaszítottak. Nem fogok ragaszkodni valami olyanhoz, ahol fáj a szeretet. Tudod, a világ attól félt mindig a legjobban, amit leginkább meg kellett volna tanulni. Valahogy ösztönszerűleg védekezik ellene. Nem tudok mit tenni. Én is tanítani szerettem volna, életemmel. Nem tehettem. Falakba ütköztem, s amíg egy falat lebontottam, addig épült helyette tíz másik. Nincs igazad, barátom! Én nem utasítom el ezt a világot, csak nem értem az állásfoglalását. Talán most épp nem úgy néz ki, de hiszem, hiszem, hogy egyszer még visszamehetek, és megmutathatom, hogy ki is vagyok valóban. Hiszem, hiszen jobbat nem tehetek. Másként ez nem lehet. A világnak szüksége lesz egyszer egy ébredésre. Talán nem az én időmben. Talán még akkor, mikor én is hozzátehetek valamit. Most egyelőre próbálok segíteni azoknak az embereknek, akiket elérek, elérhetek. Saját bevallásuk szerint sokszor megdöbbennek egyszerűségemen, és azon, hogy ez az egyszerűség bölcsességet hordoz. Pedig szerintem ennél természetesebb valójában nincs is. Hiszen a csend, ami segít engem. Amit te is nehezen találsz meg, kedves barátom. A csend, ami magába burkolt, amikor születtem. Hiszen hagy helyet gondolkodni, hagy helyet a világnak, és mégis kitölt mindent. Egységes, mozdulatlan. És hiába mondanád, hogy unalmas, bizony nagyon változatos ez a csend. Mert betölti a belső ritmusom, dalom, hangom, zajom. Füleimmel soha nem hallottam még, de bizony, ott belül, és hallok mindent. Talán tisztábban, mint te. Mikor kimondod a szavakat, mindig hallom. Te szólalsz meg bennem, a te hangod. Az az igazi hangod, amit a világ soha nem érthet meg. És hallom a zenét, hallom a gondolatot, hallom a világot. Hallom a szelet! És beszélgethetek én a Nappal, vagy a fákkal, hallom, ahogy válaszolnak…
Hogy megőrültem-e? Bizony, én úgy gondolom, hogy nem. Csupán ismerem a világot, és nekem többet adott, mint amennyit elvett. Ismerem a világot valójában, túllépve a panelrengetegen, és betonvárosokon. Én képes vagyok megállni, és szembe fordulni az árral. Mert bennem az ár dübörgése nem ébreszt félelmet, nem zúz össze mindent. Mert bennem örök a nyugalom, a béke, a csend.
Hogy sajnálom-e, hogy így van? Talán egyedülinek tűnik életem, de mégis békés, és gyönyörű. Szebbet el se tudnék képzelni. Ha most hallanék a füleimmel talán én is éppen géppé válnék valahol a nagyváros forgatagában. De így nem… Csak köszönettel tartozom mindezért annak, akitől származom. Szívem örökké hálásan dobban.
Nehéznek tűnhet. Nehéz is. De te is álltál már folyóban, vagy nem? Nekem a fejem fölé nőtt már az ár, mégis tartok, biztosan. Én ott maradok. Ők mehetnek tovább, feldönthetnek, de mégis, én ott maradok. Mert nekem most ez a feladatom.
Gondolkodtál már azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne benned egy kapcsoló, és egyszer csak semmit nem hallanál? Mennyivel könnyebb lenne? A világ fele kiüresedne, és oda, abba a félbe, igazán te kerülhetnél. Te lennél ott a minden. A saját világodban, saját magad. Kizárhatnál mindenkit akár. Tudom, te nem gondolkodsz. Néha esetleg kérdezel azzal, ahogy itt állsz előttem. De tudnod kell, hogy attól még én én maradok. És gondolataim oda repítenek, ahova csak szeretném. Tudnod kell, hogy én itt, ebben a csendben boldog vagyok. És ha akarom, akkor ez a csend megélénkül, és varázslatos zene válik belőle. Olyan, amire nekem igazán szükségem van. Nekem nem kell mindezt kívül keresni. Elég magamba nézni, és ott van minden, rögtön. Elég az, hogy érezzem a zenét, belül rögtön hallom. Zajossá tehetem ezt a világot, ha akarom. Ha pedig békére vágyok, akkor csak kikapcsolok mindent. Te nem szeretnél egy ilyen kapcsolót?
Tudnod kell, kedves barátom, hogy benned is van egy ilyen kapcsoló. Csak kicsit másként működik. De meg kell tanulnod előbb vagy utóbb kikapcsolni, és bekapcsolni, ha nem akarod, hogy elnyeljen ez a világ. Ez a legveszélyesebb az egészben…
Bocsáss meg csapongásomért, kedves barátom. Én nem is ezt szerettem volna neked elmesélni ma. Ezen még tegnap gondolkodtam el. Mindez már a múlté gondolatban, s még mindig aktuális a gyakorlatban.
Mit szerettem volna mondani, kedves barátom? Azon kívül, hogy elfilozofálgatok neked itt, s te hallgatsz úgy, mint ahogy még talán sohasem. Ezeket évekig nem mertem elmondani. S most tessék, itt áll előtted feketén, fehéren. Köszönöm a figyelmedet, köszönöm, hogy végighallgattál. Ugye segíteni fogsz, ha arra kerül a sor, hogy segítened kelljen? És most már ugye érted, hogy miért mondtam azt az elején, hogy szerencsésnek érzem magamat?
Te sodródtál az árral, most mégis, itt tartalak karjaimban. Kimenekítettelek. Örökre hozzám tartozol, kedves barátom. S én hű maradok hozzád örökre. Kedves barátom. Ezt vedd ígéretnek, kérlek. Én hű szeretnék maradni hozzád örökre, és szeretném, ha megértenéd, hogy mennyire teljes az életem, még ha mások fogyatékosnak neveznek is…
Most aludni megyek, kedves barátom. Kérlek, várj meg itt, hogy holnap újra beszélhessünk, hogy holnap újra elmondhassam mindezt neked…
Kedves barátom… Az egyetlen, aki végighallgatott mindig…
Jó éjszakát kedves barátom, naplóm…
