Az előző bejegyzések kérdéseire megkaptam a választ, holott tán még a kérdés sem volt ismert ilyen formában...
Hogy miért nem működik mégsem? Mert nem akarjuk, hogy működjön. Mert most már energiát kellene belefektetni, és erre képtelenek vagyunk. Mert gyengék vagyunk a másikhoz. Mert talán nem jelent nekünk annyit ez az egész, mint amennyit kellene...
Hogy visszajössz-e hozzám? Hát nem tudom... Ezt csak te tudhatod. Bezártad az ajtót, és magaddal vitted a kulcsot. Ha eldobod, eldobod. Ha nem, nem. A te kezedben van a döntés addig, amíg él ez a világ. És még egy jó ideig élni fog. Képtelen vagyok olyan gyorsan bontani, mint ahogyan építettük. Hiszen nem is építettük, csak csiszoltunk rajta, mert készen kaptuk, csak be kellett költöznünk...
Éreztem, tudtam. Mégis...
Fáj, nagyon fáj... És hiába mondtad, nem értem a miérteket... De majd egyszer, ha megnyugodtál, megnyugodtam, akkor leülhetünk egy tea mellé, úgy, mint először, és megbeszélhetjük. Szeretném, ha így történne majd. De ahhoz még sok sok idő kell. Talán addigra nem is fogok élni... De ha élni fogok, és itt leszek, akkor bizony még rá fogok erre kérdezni. Mert bármennyire is őszinte voltál, én nem értem...
Az üres báb... Talán majd valaki megtölti, aki nem én leszek... Talán már senki, hiszen megtörték, és ezt elfogadja... Talán lesz még egy ölelés, ami több a semminél. Talán nem... Minden csak választások, döntések sorozata, semmi több...
Miért nincsen belül kilincs? Úgy érzem magam, mintha gumiszobába zártak volna... Mert bizony abba zártál, csak elővigyázatlan voltál, és hagytál dolgokat, amikkel árthatok magamnak. Itt vannak előttem. Próbálok nem hozzájuk nyúlni, mégis... Miért nincs belül kilincs, hogy utánad futhassak, hogy átölelhesselek, hogy a szemedbe nézhessek, és azt mondhassam, hogy még minden rendbejöhet?
Nem, nem vagyok mérges... Csak nem értem a helyzetet, holott tudtam valahol előre... Leírtam ezt is, mint annyi minden mást már... De még nem fogadtam el... Tudom, túl szép volt, hogy igaz legyen...
Nem, nem vagyok mérges... Egyszerűen csak összetörtem. Nem kicsit, nagyon. Tudod, meséltem neked arról a jéghegyről, aminek félek, hogy még csak a csúcsát ismerem. Nah, most sikerült megismerkednem vele. Eddig csak rezgett a léc... Most leesett... Köszönöm!
Remélem, te tudsz nyugodtan aludni, és élni tovább a kis életedet, rendberakni a kis lelkedet...
ui. tényleg mindegy volt már, hogy mennyi idő... itt már csak a tények számítanak/számítottak...
