De mindez elmúlik egy pillanatban. Elmúlik, mintha soha nem is létezett volna a könnyűség. Mintha még a semmi is kicsúszott volna alólam, mintha már az se tarthatna meg. És hogy miért?
Mert eltűnt az a biztonság, ami eddig tartott. Eltűnt az a két kar, ami mindig átölelhetett. Merre van? Nem tudom. Érzem, hogy távol. De mást nem.
Ott van ő, aki Ő. Itt van mellettem ő, aki Ő. Mégsem érzem úgy, ahogy eddig. Mintha kilépett volna abból a világból, ami a miénk. Nyitva hagyta az ajtót, így bármikor utána mehetek, vagy visszajöhet. De nincs itt mellettem. Hiányzik. Én üldöztem el. Miattam kellett elmennie. Mert okot adtam rá. Azzal, amit tettem. Azzal, amiben még ő sem tudott megakadályozni, az a tudat sem, hogy ő itt van velem.
Minden üres nélküle. Minden, az egész világ. Talán visszajön még valamikor. Talán nem csak egy üres bábot fogok ölelni, hanem azt a lényt, aki része a világomnak, akivel közös világot építünk, hogy boldogok lehessünk benne örökre.
Vagy mindez csak álom marad? Hinnem, tudnom kell, hogy nem. De ha nem megy, ha az ajtó ott marad nyitva, s ő nem lép vissza rajta, akkor fel kell adnom. Nem örlődhetek fel ebben. Most erősnek kell lennem. Nem engedhetek meg magamnak kilengéseket.
Az ajtó nyitva áll..
Visszajössz hozzám? :$ :)
2009. jégbontó hava 23. 12:20 biosz
