Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha beismernénk magunknak az érzéseinket. Ha mindig, minden helyzetben őszinték lennénk magunkkal szemben. Fura, de úgy gondolom, hogy könnyebb másokkal őszintének lenni, mint magunkkal. És miért? Mert nem attól félünk igazán, hogy ő megtudja, hanem attól, hogy mi megtudjuk. Sokszor elsiklunk magunk felett. Talán azért, mert nem éljük meg a pillanatot elég tudatosan, vagy azért, mert félünk attól, hogy igaz lehet...
Írhatnék még sok szépet, jót filozófikusat, meg minden ilyesmit... Mégsem írok. Írom helyette azt, ami pénteken felkavart, amit szombaton már nem tudtam tagadni, és amit érzek azóta is... Szeretem Őt.
Mióta beismertem magamnak valahogy könnyebb lett minden. Bár vasárnap még sokat gondolkodtam, elalvás előtt is ezt boncoltam magamban, most már szebben süt a nap. Mert őszinte vagyok. Mert engedem magamnak, hogy érezzek. Hogy ezt érezzem. És nem fojtom el, nem tagadom le. Ha jönni akar, hát hadd jöjjön... Az érzések márcsak ilyenek...
Féltem attól, hogy ez bekövetkezik megint. Hogy abból, ami, ez lesz, ami van. Mégis, valahogy örülök neki most. Biztonságot ad. Lelki biztonságot. Még nem kéne aggódnom, mert még távoli, mégis, már most nehéz az elszakadás. Pillanatok alatt el fog telni ez a maradék néhány hónap, és én indulok... És Ő... Ő marad... Egy év egymás nélkül... Nehéz lesz a kezdet...
Megyek majd, hiszen menni kell. De magammal viszem örök uti társamat: a magányt. Nélküle sehova sem indulhatok. Aztán egy idő után majd lassacskán elfogy belőlem minden. A hiány, a magány, más tölti majd be a helyüket.
De soha nem fogom elfelejteni, hogy szeretem Őt, szerettem Őt. A jelen idő sokkal szebben hangzik... A többit meg majd meglátjuk...
