gondolatok az égről a földön

tegnap este olyan érzések jártak át, amiket már rég nem éreztem. ott voltál mellettem, és alig bírtam itt maradni. úgy látszott fáradt vagyok, pedig nem voltam az. egyszerűen csak folyamatosan kűzdöttem azzal, hogy itt legyek, hogy figyeljek arra, ami itt van. másképp ugyanaz lett volna mint régebben. ezt most nem akartam. jó volt érezni, hogy ott vagy mellettem. mégis. valami távolság, valami fájdalom volt ez egészben. nem tudom pontosan. talán megtudhattam volna. nem tudom. talán... ha engedem magamat látni. a végén már fizikai fájdalmat éreztem abban, hogy nem látok. olyan jó volt behunyni a szememet, és csukott szemmel csak az érzéseimre hagyatkozni. csodálatos volt, és megkönnyebbülést jelentett...
erősödött bennem tegnap egy érzés. nem tudom, lehet e ez még ennél is erőssebb. az idegenség... felmerül bennem mindig egy dal, és azt dúdolgatom magmaban "én idelenn idegen vagyok" hiányoznak nagyon barátaim, azok az emberek, akik ott lennének mellettem. kezdem megérteni, mit jelent embernek lenni. és ezzel, hogy kezdem ezt megérteni, megtanulni egyre távolabb kerülök mindenkitől, a saját társaimtól. szemem másképp néz rájuk. nagyon másképp. más képet látok, mint ők. számomra az igazabbat. mert akárki akármit mond az igazság is teljesen egyéni fogalom. nicnsen egyetemes igazság. ha lenne, már régen megállt volna ez a világ. egy igazság van, Isten, de ő mindenki számára más. így az igazságok különböző formái vannak midnenkiben, teljesen máshogyan még akkor is ha a gyökerük ugyanaz....
sokszor nem tudok figyelni olyan dolgokra, amik alapvatőek lennének. lelkem más lelkeket keres, és keresi azt, hogy hol tudna még többet tenni. más lehetőséget nem érzek. próbálok úgy élni, hogy ne kelljen rám senkinek várnia. mégis valahogy úgy érzem, hogy egyre inkább magammal törődök. mióta próbálok tudatosan más-céllal törődni, azóta folyamatosan tudattalanul a sajátommal foglalkozom minden percben. végbe ment bennem egy bizonoysfajta önmagamba fordulás.
félek. még mindig rengeteget félek. mindentől. és még mindig várom a halálom pillanatát. ellenséges vagyok ezzel a világgal annak ellenére, hogy szinte semmire nem mondok nemet. egyszerűen nem érzem, hogy van miért. midenn mintha ellenem lenne. tegnap is. sikerült minden, nagyon nagyon jó volt. de hiányzott az a kicsi, amire legjobban vártam. mikor? meddig várjak még?
lelekem folyamatosan kutat. új utakat, midnent. sorsom lenne az, hogy egyedül legyek? de hiszen nem is fogadom el azt, hogy van olyan, hogy sors. áh... elegem van! most még csak nem is tudok minden lényegessel annyit foglalkozni, mint amennyit szeretnék az iskolai vizsgák miatt... vagy életmódot kell váltanom, vagy életet. nem tudom melyik lenne jobb... leginkább szeretnék egy másik világban lenni, valahol ott, ahol otthon érezhetem magamat, ahol megismerhetem magamat, és ahol nem gátolnak meg mindenben. szeretnék OTTHON lenni... csak ennyit kérek. és mégsem. ha szándékosan teszem, nem mehetek haza... nem tudom (nem akarom?) összehangolni az életemet, létemet. önmagamat ezzel a világgal, a világot önmagammal...
nem jó, és nem is rossz... egyszerűen VAN. minden csak van. semmi több...