gondolatok az égről a földön

nem tudom mi van velem. egy valami tudnotok kell, most hogy elolvastátok az iménti verset. én soha nem írok tudatosan. soha nem úgy írok, hogy akkor most én írok fáról, meg minden. egyszerűen csak magával ragad az írás, és nem tudom abbahagyni. akkor le kell írnom azt, ami jön. ha ellenállok akkor a lelkem szakad szét. ezért nem szoktam inkább ellenállni. mikor végeztem az írással nem olvasom el, hogy mit írtam. soha. írok a végére egy időpontot, és annyi. becsukom a füzetet, és el is felejtem, hogy megszületett. azt sem tudom, hogy miről írtam. még az alapérzéseket sem ismerem. tudom, hogy írtam. de hogy mit, az nem érdekel. aztán utána jó sokkal (hónapok) valamiért a kezembe akad amit írtam. megismerem az írásomat, de a szöveg idegen... sokszor hihetetlen, hogy mindezt én írtam. aztán végigolvasom, és megértem. mert tudom, miről írtam. mert megtörtént. és nem azért írtam le, mert megtörtént, hanem azért, hogy megtörténhessen. ezt egyébként én se nagyon értem. mert hogyan is érthetném? azzal hozom létre, hogy leírom, vagy egy esélyt kapok, hogy tudjak róla azzal, hogy leírtam?
ez a mai vers most is aktuális. mégsem gondoltam, hogy ekkora bennem a baj. ezt mostanság mindig én veszem észre legutoljára. (mert mindenkivel többet foglalkozok, mint önmagammal). mégis. a vers kifejezi érzéseimet. még akkor is, ha mint vers teljesen értékelhetetlen. igazából dalként született bennem. de csak mint verset tudom nektek odaadni, pedig így nem teljes. tényleg meg szeretnék halni, de egy valami visszatart. akkor pont azt tenném, ami ellen próbáltam kűzdeni egész életemben. önző lennék. nem szeretnék. ezért valahogy úgy szemlélet lépett bennem életbe. (lehet, hogy ezért bokánrúgás jár, hát hajrá). magamtól nem cselekszem. de minden lehetőséget megadok Istennek (Vagy ha akarjátok nevezzétek sorsnak) hogy meghaljak. tényleg mindent. nem én választom a halálnemet, nem én választom az órát, a percet, csak a lehetőséget adom. azaz egyáltalán nem vigyázok magamra. más választásom úgy sincsen. nem tudok beletörődni abba, hogy élnem kell. pedig világosan leírtam, hogy tudom, hogy számomra ez az üzenet. mégsem. mert egyszerűen én ezt nem tudom elfogadni. élnem kell... de miért? mi értelme ennek az egésznek? a sivár életnek? a számító, hazug szavaknak, napoknak? mert nem épül másból fel ez az egész, csak látszatból, azaz hazugságból. kevés dolog van oylan, amiben önmagam is benne lehetek...

hát ennyire vágyódom haza? tényleg ennyire? miért hunyom be a szemem, ha a saját életemről van szó, és miért nyitom nagyra, amikor máséról, mikor én mondtam ma, hogy a saját utad tebenned van, önmagadban, mások segíthetnek elérni, de benned van, neked kell megtalálni? miért mondok ilyet, amikor magam sem élek így?
mirét vagyok még egyáltalán itt?
miért egy blogoldalnak öntöm ki az érzéseimet? mi értelme egyáltalán annak, hogy én mindezt most leírom ide?