mikor ezeket a sorokat írom, az Úr 2007. évében, napisten havának 18. napján, délután 6 óra előtt néhány perccel a Kálvária dombon melegít a nap, kellemesen fúj a szél, érzem az erőt magamban. megkondult a templom harangja, mégis mintha gyengébb lenne, mint máskor, mintha reménytelenség, kűzdelem, erőtlenség lenne szavában. vagy mindezt pusztán én képzelem így?

bár már belekezdtem mégis még midnig nehét feladat igazán belekezdeni az írásba. olyan távoli innen midnen. az előbb még idilli volt a hangulat, most már zord. a szép tépi a fákat, a lapokat próbálja kiszakítani a füzetből, amibe írok, a kutyák szüntelen ugatnak, a madarak minha harcolnának egymással, az autók zúgása is egészen felerősödött.

ahohz, hogy a kép teljesebb legyen (tudom a teljes kép elérhetetlen, az még nekem sem állt össze teljesen) a múltban kell kezdenem mindent.

már kora gyermekkoromban megismertem a kitaszítottság érzését. az óvodában 2 barátom volt összesen, és ők sem voltak igaz barátaim. a többiek szinte szóba sem álltak velem (nem rajtam múlt, tényleg... már akkor is megpróbáltam), illetve sokszor én nem tudtam beszélegetni velük. nem értettek meg, hiába voltam ugyanúgy 4 éves, mint ők. mintha felnőttesebben gondolkodtam volna. (mindez lehet attól is, ahogy a családom gondolja, hogy nem bántak velem soha gyerekként. az ő szemszögükből megfelelő ez. de visszagondolva most már tudom, hogy nem erről van / volt szó...)
mikor iskolába kerültem olyan dolgokat tapasztaltam, amit előtte nem nagyon. harmadikos koromra sikerült beilleszkednem. nem volt egyszerű, de végül sikerült... sokáig nem is nagyon történt semmi érdemlegesebb az életemben. aztán olyan 12 éves koromban felmerült bennem az öngyilkosság gondolata. akkor még nem úgy, hogy "jó, akkor most megteszem" hanem mint a jövőm célja. onnantról kezdve a halálomért éltem. erről akkoriban csak egy ember tudott. nem volt semmi külső jele az egésznek, belső viszont annál több. rengeteget gondolkodtam a halálról, és egyre vonzóbb lett... nem teljesen tudatosan mindenkit eltávolítottam a környezetemből.eleinte lassan, majd egyre gyorsabban történt mindez. ekkoriban még szinte semmit nem tudtam önmagamról. mikor kollégista lettem még inkább magamra maradtam. ekkorra megismertem az igazi fájdalmat, a magányt. nem voltak barátaim, senki. ott voltam Sporonban egyedül. nem viseltem jól, valami mindig visszahúzott Tatára, bár nem tudtam mi, mert a családomtól már egészen elidegenedtem ekkorra....
az egyedüllét a folyamatos otthonkeresés, a kudarcok fokozták a fájdalmat bennem, ami a végén már szinte uralkodott rajtam. z embergyűlölet ebben az időben nagyon elhatalmasodott bennem. gyűlöltem midnen embert, és önmagamat is. azért, amit teszünk, amit tettünk. a természet kifosztásáért, megsemmisítéséért. azért, mert nem ismerjük a szeretetet. mert nem tudunk semmit. azért mert egyszerűen gyarlók vagyunk.
egyszer Konversation órán elkezdtem kaparni a kezemet. senki nem figyelt rám, aminek akkor nagyon nagyon örültem. ahogy kapartam a kezemet ott akkor rájöttem valamire, ami egy új korszak nyitányát jelentette az életemben....

(eddig tart a kálvárián írt áttekintés... és életem első szakasza... bár nem szeretek ilyen korlátokat állítani)