gondolatok az égről a földön

nagy vonalakban megpróbálom összefoglalni az elmúlt hetet...

dolgoztam végig, Dunaszentmiklóson az emu farmon.
de igazából nem is itt kezdődik.
vasárnap Istentisztelet után kaptam egy telefont, hogy menjek fel Pestre, azonnal, amit tudok. a probléma megoldása az lett, hogy Árpi felvitt, és haza is hozott utána. az utat végigbeszélgettük. teljesen elfeledkeztem a fáradtságomról. nagyon nagy lelki töltet volt bennem, mikor kiszálltam az autóból. rengeteg gondolat volt a fejemben, olyanok, amik talán másképp meg sem születhettek volna... csodálatos volt.
hazajöttem, és magamhoz vettem némi táplálékot (kizárólagosan hús nélkülit), utána pedig kimentem a Kálváriára célzottan.
akkora egy tapló vagyok. nem tudom elhinni, pedig én voltam ott, én tettem. az egy dolog, hogy védem magamat valamitől, ami nekem jó lenne nagyon, de érnének kisebb negatív dolgok is, de hogy úgy védem meg magamat, hogy közben a másik embernek megmagyarázom, (és akkor éppen úgy is gondolom) hogy neki így sokkal sokkal jobb lesz... még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy ilyen vagyok. akkora önző állat balfasz vagyok... hihetetlen. nah lépjünk témát
hétfőn elkezdődött a Munka. előtte találkoztunk a megbeszélt helyen. mikor átöleltem Árpit annyi fájdalmat éreztem benne. már nekem is fájt. az első nap egészen hamar eltelt, takarítással, és hasonlókkal, jól éreztem magam, csak kicsit fáradt voltam a halmozódó kialvatlanságtól. kedden sem volt semmi probléma, azon kívül, hogy megint megtapasztaltam, hogy az emberek nem értik meg egymást. szerda... ekkorra már nagyon fáradt voltam, mert a munka után nem volt édes pihenés itthon. ledoglozni a műszakot, ráadásul fizikai munka, és utána midnen egyéb szellemi itthon. hát nem olyan egyszerű, mint aminek látszik.
szóval szerda... reggel amikor az emukat etettük (már félelem nélkül, és jókedvvel, kiismerve őket) éreztem, hogy valami nem jó. lelkileg. valami nem stimmelt teljesen.
képtelen vagyok leírni, hogy mi is történt szerdán. a lényeg, hogy lelkileg teljesen kikészültem. talán ekkor volt a legerősebb minden. nem azért, mert itthon voltam. vagy azért mert itthon voltam? igazán nem tudom... na lényegtelen. a lényeg annyi, hogy 0 voltam teljesen. alig aludtam. remegtem, fájt mindenem. nem az én fájdalamam volt mindez (de ezt inkább nem részletezem, mert veszélyes elmondani azoknak az emberekenek, akik nem értik, aki meg érti, az ennyiből is tudja, hogy mi van)
csütörtök... hm... az első hét legjobb napja, bár lehet, hogy erről Álmosnak kicsit más a véleménye. bár nem biztos. egész nap nevettünk, poénkodtunk. nagyon jó volt, bár kicsit hazugságnak éreztem eleinte, mert nagyon megvolt bennem az előző este emléke... hát aztán mégse úgy lett, hogy hatással lett rám az előző este. valahogy uralkodtam a fájdalmon, és egy kicsi kis zugban ott maradt, de nem ő volt a központban (azóta elgondolkodtam azon, hogy voltaképp olyankor, ha én elnyomom, illetve nem teljességében élem meg a küldött fájdalmat, akkor segítek e annak, aki küldte... nyitott kérdés...) bicóval mentünk fel, azzal is jöttünk, ott maradtam Katával még műszak után is egy darabig. ill. pontosan a naplemente végégig, mert célzott szándékom volt az, hogy az emufarmról naplementét fényképezzek. Isten gyönyörű naplementével ajándékozott meg akkor. tényleg csodálatos lett, a képek is. aki látta őket, az tudja.. :P
sokat beszélgettünk Álmossal, ez is nagyon jó volt. aztán hazafelé... nah hát az a világ poénja volt. Katával szép nagyot estünk... mindketten... szépen felhorzsoltam az államat, és szédszedte a fogszabályzó a számat úgy ahogy volt... na de mindegy. poén volt, és ezen röhögtünk egészen hazáig, meg másnap is, meg szerintem még sokáig fogunk. örök emlék marad... :D
péntek... nem sokat dolgoztam, amiért lelkiismeret furdalásom van még mindig. próbálom bepótolni majd valamikor, de nem hinném, hogy ez így jó. lelkiismeret furdalás marad. meg egy olyan érzés, hogy kicsit kivételeztek velem. azaz nem többen, csak Árpi. szóval... lelkileg ugye nem volt minden rendben. a bezárt állatok mellett. átéreztem a fájdalmukat egészében. egyik nap ez ki is ütött. vagy szerda, vagy csütörtök, nem emlékszem már... de inkább csütörtök... :$ egészen annyira kiütött, hogy Álmos már hívta Árpit, hogy mi van velem, stb... nem figyelmeztettem, hogy ilyen előfordulhat :S:$ nem számítottam ilyen mértékűre én sem. egyszer csak elkezdett fájni a fejem, és én tudtam mit jelent ez. de nem foglalkoztam vele, dolgoztam tovább... talán ez volt a hiba. ma már lényegtelen.
szóval péntek: Árpiék egészen korán reggel kijöttek. mármint munkakezdés után nem sokkal. Árpit még kávéval a kezemben öleltem át. tudtam, hogy jönni fog, mert előtte még felhívott. átöleltem és fájt... nem a szokásos, kicsit más volt most. ők is dolgztak kinn egy keveset, és én ebben feltartottam őt. de nem tehettem mást. csak átöleltem, és sírtam. nem voltak képes másra. nem tudom miért. ez van... azóta is sokszor felvillannak annak a napnak az emlékei. utána amikor ment el, odajött elköszönni. beszélgettünk egy kicsit, de aztán mennie kellett. ugye neki mindig mennie kell valahova... :( nem akartam elengedni. olyan rossz volt elszakadni tőle úgy, hogy tudom mennyi fájdalom van benne. átéreztem az ő fájdalmait, akkor ott, úgy, mindnet. és csak egy gondolat volt bennem, amit szerettem volna neki elmondani, de addigra már elment : szerettem volna bocsánatot kérni tőle, hogy foglalkozik velem, mikor tudom menniy saját gondja van. ekkor tudtam csak meg igazán. fájt az állatok bezártsága, fájt, hogy nem tudtam elmondani Árpinak, amit el szerettem volna neki mondani, és fájt, amit éreztem őbenne. képtelen voltam dolgozni azután, hogy elment. csak ültem bámultam a füvet magam előtt. mozdulni sem tudtam. elmerültem az érzésekben. nem hallottam, szinte nem is láttam. jó volt és szörnyű. elég sokáig tartott, mire összeszedtem magamat. akkor odamentem a csacsihoz. (alig bírt járni szegény) és tudtam már amikor elindultam felé, hogy feladta az életét. fájt a lába nagyon,  öreg is már, és nem akart élni egyszerűen. azért, hogy a pacik bántsák, hogy egész nap állnia kelljen a lábán... átöleletem. és beszéltem hozzá. nyugtattam, hogy jobb lesz minden, és kérleltem hogy ne adja fel. (nem tudom mennyire szólt neki ez az egész, és menniyre szólt nekem) könnyek folytak a szeméből... mikor úgy éreztem megértette, mit szeretnék kérni tőle, és amikorra adott nekem is elég erőt elengedtem, és mentem dolgozni. nagyon örültem annak, amit később láttam. mászkált. nem úgy, mint előtte, hogy szinte meg sem moccant, hanem tényleg mászkált. annyira boldog voltam ettől...
este még kimentünk tagyosra, aztán pizzáztunk Mártiéknál...
az első munkahét vége...