gondolatok az égről a földön

Csütörtökön...
Mikor elinmdultam itthonról olyan üres-teli állapotban voltam. Az ember tragédiáját kezdem el olvasni, ezt olvastam a buszon is, zenehallgatás közben. Mikor leszálltam kertvárosban megváltozott valahogy minden. Minden lépésem tudatos volt. Rohantam órára, hogy ne késsek el, és mégis lassan sétáltam. Minden lépésem átgondolva, teljesen tudatosan...
Mikor odaértem egy órát ZenÉltem. Nem baj, hogy a kotta adott volt, nem zavart semmi, igazán beleszőttem mindenem a Ciganska svita c. darabba, amit éppen tanulok. Kifejeztem mindazt, ami bennem volt, közben Oxána szokásos vicces sztorikat mesélt. Olyan csodálatos ember, annyi vidámsággal, életkedvvel... Nem is ez a lényeg.
Óra után lesétáltam a buszmegállóba (kertváros), és megállapítottam, hogy van még 5 percem a korábbi buszhoz. Nekidőltem a megálló hátuljának, bekapcsoltam a zenét (Xytras - Pessage) és rágyújtottam egy cigire. Amint beleszívtam éreztem, hogy a méreg szerteárad a testemben. Figyeltem rá. Éreztem, ahogy eljut a sejtjeimig. Minden szívás újabb méreganyag. A cigi felénél már alig bírtam, de tudtam, ezt most el kell szívnom. Közben nem figyeltem semmire, kimarad minden, ami körülöttem volt. Csak a zene volt, a levegő, és a méreg, amely bennem tombol. Mire a végére értem már teljesen szédültem, és alig álltam a lábamon. (hozzáteszem narancssárga Pall Mall volt, mégcsak nem is 100as)...
Valahogy előretántorogtam, és vártam a buszt. Amit eredetileg néztem, az közben elment minden jel szerint. Bejöttem Tatára, aztán utána helyjárattal a suliig, és Kálvária. Az ovi felől mentem fel. Mielőtt ráléptem volna a dombra beraktam Hagalaz' Runedance - When The Trees Were Silenced c. számot állandóra... Minden lépésem tudatos, átgondolt volt, egészen amíg a keresztek elé nem értem. A lépcsőn mentem fel. Mindent zenére, átgondoltan, ritmusosan, tudatosan. A testem egyre könnyebb lett, a csillagok egyre szebbek (mikor elindultam teljesen felhős volt az ég). Mikor felértem hanyattfeküdtem, és elszívtam egy újabb cigit. Most már dikrekt a méregre figyeltem. Minden légzésem a méregről szólt. Mart belülről teljesen. Fájt... De a végére értem, s közben a holdat néztem.  Mikor a végére értem szinte önkívületi állapotban (nagyon nagy hatással volt rám e kicsinyke füst) megcsináltam egy mag gyakorlatot. Nem figyeltem egyáltalán az engem körülvevő dolgokra, semmire. Csak én voltam, a lélegzeteim, a bennem munkálkodó méreg, a zene (még mindig ugyanaz a szám) és a mag. Kikeltem a magból... Nagyon lassan, -nem is tudtam, hogy izmaim így bírják a terhelést,-ahogy egyre magasabb állapotba kerültem úgy szabadultam meg a méregtől. A végén szét tárt karokkal álltam, és elkezdtem pörögni, szárnyalni. Csodálatos volt... Mikor mindez véget ért összerogytam - szó szerint -, csak egyvalamire voltam képes: imádkozni...

Véget ért minden, és mérgezett-üres-szeretettel teli-méregtelenített szívvel hazasétáltam. Nehéz volt eljönni onnan, de jönni kellett. A domb aljából még egyszer felnéztem a keresztekre, és az égre... Amikor elindultam lefelé csillagos volt az ég, ragyogott a Hold. Mikor lentről néztem fel, már gyülekeztek a felhők, és a Holdat is súrolta egy. Mikor leértem a Kocsi u.-ig, már egyetlen csillag sem látszott...
Este sokáig fenn voltam, szerettem volna zenében elmondani érzéseimet, amikkel teli voltam, de sajnos már mindenki aludt, és a harmonika nem egy halk hangszer... (halkan nem szól szépen) Így végül hamonikák keresésében leltem meg időmet, és abba fojtottam mindent (szeretnék venni egy újat, kicsit jobbat, mint a mostani)... Végül, mikor a gépem úgy döntött fél 2kor, hogy ideje aludnom. Nem volt más választásom, teljesen lefagyott a kicsike, csak a power gombra reagált. Visszakapcsolni meg már nem akartam. Sokat gondolkodtam, imádkoztam még aznap este, álomba imádkoztam magamat...
Talán mindennek a következménye, hogy fejfájósan, kimerülten keltem pénteken...