Istentiszteleten általában benn van több kisgyermek is. Vannak olyanok, akik még anyuci karján jönnek, mert talán járni sem tudnak igazán, vannak nagyobbacskák, totyogósak, nagy szeműek, ovisak, stb... A lényeg, hogy ott vannak, mert elhozzák őket...
Néhányan közülük nem bírják olyan jól azt az egy órát, és így nekiállnak sírni... Ez természetesen megzavarja egy kicsit az IT-t, néha még az a személy is odanéz, aki prédikál éppen, és nem teljesen mosolyogva. (tisztelet a kivételnek) Meg a hallgatók is a gyermekkel kezdenek el foglalkozni, megzavarja a figyelmüket, és sokuk arcán látszik a megvetés. "Minek hozod el a gyereket, és miért nem viszed ki, ha sír? Szeretnék figyelni, de nem hagyod... Vidd már ki, hallgattasd már el"... Valahol mélyen ezek a gondolatok bennem is megjelentek.
Máig.
Ma is megszólalt a gyermeksírás IT alatt, püspök úr prédikált, ő is odanézett a karzatra, ahol az anyuka a karjaiban tartotta kisfiát. Egy pillanat volt az egész, de ő is fennakadt rajta, mégis valahogy továbbment minden. Megzavart egy kicsit engem is, és valahol felszínre tört bennem, a "minek van itt e gyermek?" kérdése, és kicsit ezen gondolkodtam. Rájöttem, hogy nem szabadna elítélnem. Semmi értelme. Ki tudom zárni a gyermeksírást, és nem kell rá odafigyelnem. Ennyi az egész. Ha nem hagyom, hogy megzavarjon, akkor nem fog megzavarni. Ezt mindenki megteheti. És talán a gyermeknek sokat jelent, hogy ott ül benn a templomban, egy ilyen közösségben. Jót tehet neki, még akkor is, ha nem önszántából teszi mindezt. Miért ítéljük meg az anyukát, aki Isten igéjének hallgatására magával hozza gyermekét is? Hiszen a gyermek már ismeri a helyet. (Jobb esetben) Anyukája pocijában is itt volt már... Rájöttem, megerősítettem magamban a tudatot, hogy nem szabad elítélnem a szülőt, hogy magával hozza a gyermeket, és megzavarni látszik az Istentisztelet menetét. Csak akkor zavarja meg, hogyha a hallgatók, és a prédikáló ember hagyja, hogy megzavarják őket. Ha pedig hagyják mindezt, és képesek megzavarodni tőle, abból csak annyi látszik, hogy voltaképp nem is 100%-ban vannak jelen. Más is beférkőzhet a gondolataik közé, és nem figyelnek teljes odaadással, nem adják magukat oda az Igének... És akkor zavarodottságukról már nem is a gyermek tehet...
A legközelebbi alkalommal, mikor felhangzott a gyermeksírás megengedtem magamnak egy mosolyt. Éreztem, hogy mindenki odanéz hirtelen, éreztem a megvető tekinteteket, én pedig csak a püspök úrra figyeltem, a szavaira... Engem már nem zavart, inkább örömet éreztem, hogy itt van e kisgyermek, aki ad nekünk, és kap tőlünk. Örültem annak, hogy anyukája elhozta. Nem tett ő semmi rosszat azzal, hogy sírt. Ha a külsőségek bárkit megzavarnak, akkor látszik, hogy nincs is igazán ott... Ha igazán figyelsz valamire, a másikat szinte meg sem hallod...
Ha felsír egy gyermek, és megmutatja magát, hogy itt van, csak örülök annak, hogy itt van...
"Ne ítélj, hogy ne ítéltessél..."
Talán amikor erről volt szó, akkor is felsírt egy gyermek, és nem hallotta meg senki...
Talán...
Néhányan közülük nem bírják olyan jól azt az egy órát, és így nekiállnak sírni... Ez természetesen megzavarja egy kicsit az IT-t, néha még az a személy is odanéz, aki prédikál éppen, és nem teljesen mosolyogva. (tisztelet a kivételnek) Meg a hallgatók is a gyermekkel kezdenek el foglalkozni, megzavarja a figyelmüket, és sokuk arcán látszik a megvetés. "Minek hozod el a gyereket, és miért nem viszed ki, ha sír? Szeretnék figyelni, de nem hagyod... Vidd már ki, hallgattasd már el"... Valahol mélyen ezek a gondolatok bennem is megjelentek.
Máig.
Ma is megszólalt a gyermeksírás IT alatt, püspök úr prédikált, ő is odanézett a karzatra, ahol az anyuka a karjaiban tartotta kisfiát. Egy pillanat volt az egész, de ő is fennakadt rajta, mégis valahogy továbbment minden. Megzavart egy kicsit engem is, és valahol felszínre tört bennem, a "minek van itt e gyermek?" kérdése, és kicsit ezen gondolkodtam. Rájöttem, hogy nem szabadna elítélnem. Semmi értelme. Ki tudom zárni a gyermeksírást, és nem kell rá odafigyelnem. Ennyi az egész. Ha nem hagyom, hogy megzavarjon, akkor nem fog megzavarni. Ezt mindenki megteheti. És talán a gyermeknek sokat jelent, hogy ott ül benn a templomban, egy ilyen közösségben. Jót tehet neki, még akkor is, ha nem önszántából teszi mindezt. Miért ítéljük meg az anyukát, aki Isten igéjének hallgatására magával hozza gyermekét is? Hiszen a gyermek már ismeri a helyet. (Jobb esetben) Anyukája pocijában is itt volt már... Rájöttem, megerősítettem magamban a tudatot, hogy nem szabad elítélnem a szülőt, hogy magával hozza a gyermeket, és megzavarni látszik az Istentisztelet menetét. Csak akkor zavarja meg, hogyha a hallgatók, és a prédikáló ember hagyja, hogy megzavarják őket. Ha pedig hagyják mindezt, és képesek megzavarodni tőle, abból csak annyi látszik, hogy voltaképp nem is 100%-ban vannak jelen. Más is beférkőzhet a gondolataik közé, és nem figyelnek teljes odaadással, nem adják magukat oda az Igének... És akkor zavarodottságukról már nem is a gyermek tehet...
A legközelebbi alkalommal, mikor felhangzott a gyermeksírás megengedtem magamnak egy mosolyt. Éreztem, hogy mindenki odanéz hirtelen, éreztem a megvető tekinteteket, én pedig csak a püspök úrra figyeltem, a szavaira... Engem már nem zavart, inkább örömet éreztem, hogy itt van e kisgyermek, aki ad nekünk, és kap tőlünk. Örültem annak, hogy anyukája elhozta. Nem tett ő semmi rosszat azzal, hogy sírt. Ha a külsőségek bárkit megzavarnak, akkor látszik, hogy nincs is igazán ott... Ha igazán figyelsz valamire, a másikat szinte meg sem hallod...
Ha felsír egy gyermek, és megmutatja magát, hogy itt van, csak örülök annak, hogy itt van...
"Ne ítélj, hogy ne ítéltessél..."
Talán amikor erről volt szó, akkor is felsírt egy gyermek, és nem hallotta meg senki...
Talán...
