gondolatok az égről a földön

Egy reggelen megállt az élet. A Nap kinyújtotta sugarait, keltegetett mindenkit, de az emberek csak megfordultak az ágyukban, és aludtak tovább. Ő próbálkozott. Már rég világot teremtett a föld köré, de még mindig nem mozdultak a föld lakói. Talán győzött a sötét, és őt fogják ezentúl ébrenlétükkel tisztelni? Elfordulnak a fénytől? A nap kétségbeesett. Egyre jobban igyekezett. Pont most nem foglalkozik vele senki, amikor a legtöbb energiát ad, amikor feltöltődhetnének az emberek egész évre? Jó, meleget most nem tud annyit adni, de energiát sokkal többet, mint nyáron. Miért burkolózik most mindeki sötétségbe? Érezte tehetetlen. Mégsem vonta el a szeretetét a betontömbökben lakó testekben élő lelkektől. Még bízott az emberekben. Bízott abban, hogy nincs szó itt semmi többről, csak egy kis késésről. Hiszen általában ilyenkor, a hét első napján már sötétben mozgolódnak az emberek, és mire ő kinyújtja első sugarait elindultak, és ölelgetheti őket. Annyian vannak, hogy külön figyelnie kell arra, ki ne hagyjon senkit, ami nagy feladat ember szemmel nézve, de neki egészen egyszerű. Már annyi embert át kellett volna ölelnie ezen a reggelen, mégis elhúzott függönnyökön keresztül kell besettenkednie a szobákba, és megsimogatni az orcákat, miközben a lelkek még messze kóborolnak, az utcán mászkáló 1-2 embernek pedig azt suttogni, "várj az alvással, míg eljön az ideje, elkísérlek, itt vagyok, segítek, érzezz!"... A betontöbök között olyan kevés volt az élet e reggelen. Átvették az uralmat az élettelen művek. A kóbor lelkek, kik valamiért mégis itt voltak igazán magányosnak érezték magukat. Csak a nap kísérte őket útjukon szépen lassan, meg fontoltan. Ha még soha nem érezte az elhagyatottságot, a kicsinységet valaki, most megérezhette. Pedig pont most volt a legkevésbé elhagyatva. Csak társai hiányoztak mellőle, de a madarak, akik ott voltak minden nap, és akiket eddig észre se vett, most csak neki énekeltek, a fák neki suttogtak. Mivel nem volt ember, akivel beszélgethetne, ki visszazökkenthetné őt a mindennapok rohanásába, ki emlékeztethetné, hogy stressz nélkül már majdnem beteg, annyira az élete részéveé vált, aki haladna mellette, jutott egy pillantása, egy gondolta a madárra, a szélre, a napra, a fákra. Ebben az elhagyatottságban, az álló életben megneszelte az igaz élet titkát. Melegség öntötte el a nulla fok alatti hőmérsékletben. Hallotta, mint roppan a hó a faágon, és érezte szíve roppan. Ahogy a Nap erejétől olvad a hó, úgy olvad a szíve az élettől. Csak állt, állt némán, a fehér hóban a fekete ember, és csukott szemmel nézte az eget. Az érzékei megerősödtek. Hallotta a távoli kutyák ugatását. Soha ezelőtt nem hallott ilyet, nem létezett számára ez a zaj, mert úgy kizárta, hogy már nem hallotta meg. Hallotta a mellette lévő fa sóhajait. A madár énekét, ki a hóban előtte ugrált, és sütkérezett a napon, melyet előtte ő még soha nem érzett. Míg így állt, és az Életre figyelt önmagát látta. Úgy, mint még soha előtte. Fentről, majd sétált önmaga körül, e különös test körül, mely nyeli az energiát, mely nem tud elszakadni a pillanat élményétől, mely most erősödik. Meglátta önmagát. Megsimította arcát, s mintha szobrot fogna, olyan hideg volt. Hűvös alabástromot formált belőle a világ. Értetlenül állt önmaga előtt. Mi e test, ha nem a hely, amelyben én lakozom? Ha így van, hogyan hagyhattam teljesen kihűlni, hogyan válhattam a társadalom rabszolgájává? ... Kaptam még egy esélyt. Vagy most, vagy soha. Köszönöm - nézett fel/magába -, hogy megmutattad nekem hidegségem. Érzem, hogy mi a feladatom.
Mikor kinyitotta a szemét furcsa fény fogadta. A napsugarak visszaverődtek a hóról, és felé tartottak, de nem vakítóan, mint eddig, hanem melegen, szeretettel ölelően. Mintha nagyon mély álomból ébredt volna. Tudta, alig telt el néhány pillanat, mégis az egész életét másnak érezte mostmár. Megérintette a melegség, a fény. Rájött, elpocsékolt annyi évet. E felismerésben teljesedtek ki eddig mélyen megbúvó gondolatai. Dalolt a madárnak, mely elé szállt, megsimogatta a fát, és elbeszélgetett vele, átölelte a Napot, és megköszönte neki azt, amit ad neki.
Megállt a rohanásban. Összedőlt életének minden eddigi eszméje, akár egy kártyavár, ha kihúzzuk az alsó kártyát. Újat épített, de már nem kártyából, hanem kőből.

E reggelen mikor a Nap keresgélte az embereket, mert mindenki eltűnt a hosszű éjszaka után, egy ember megérezte, mit jelent az élet. Felismerte a város is él, még akkor is, ha nem látszanak az emberek, az autók, a sürgés forgás. Az élet, ami a szemünk előtt rejtve marad sokkal valósabb, élőbb, mint az, amit percről percre látunk...