"nem tudsz más úton menni... az Ő kezében van a kormány, te csak néha szólsz, hogy merre kanyarodjatok... Ő vezet, nem te!"
Péntek óta ez van kiírva nálam msn-re. Ritka az, hogy valami megérjen ennyi időt, mivel általában naponta kiírok valami aktuálisat. Ez a mondat, ami pénteken fizika tanulás alatt fogalmazódott meg bennem, még mindig ott van a szívdobbanásaimban, gondolataimban.
És hogy miért is?
Történt egyszer az idők kezdetén, illetve az után jó sokkal, hogy egy csütörtöki napon kiborultam, rutin után kiültem a várbástyára, néztem a tavat, utána a kezembe vettem a füzetemet, és nekiálltam írogatni, és írtam, írtam, besötétedett, de még mindig írtam, világított a lámpa, de alig láttam, szóval arrébköltöztem, és írtam tovább... Végül hazajöttem, és el is mentem itthonról... Anyummal bevásárlás. Semmit nem látott abból, hogy mennyire össze vagyok omolva, stb., de jobb is ez így... Benyomtam talán a gépet, el is kezdtem begépelni azt, amit leírtam, de nem bírtam, inkább befeküdtem az ágyamba, és olvastam, meg ittam, és élveztem azt, ahogyan a testemet marja minden levegővétel... Felkeltem pénteken, és tudtam, vár rám egy vizsga. Kicsit tartottam tőle, mert nem ment minden úgy, ahogy kellett volna. Éjszaka mindez előtt egy csomót gondolkodtam, hogy mit rontottam el. Beültem Andris kocsijába, és néztem a napot, mosolygott a világ. Csodálatos volt minden, és egy pillanat alatt megértettem. Elővettem a füzetemet, és nekiálltam írogatni, csak úgy vázlatosan, ahogy ömlöttek a gondolatok. A lényeg az az, hogy megtudtam, hogy hol rontottam el, hogy mire szolgált az előző napi kiborulásom, stb... (Jah, az egyébként az előző előtti bejegyzés)
Az utóbbi időben elfordultam Istentől... Teljesen. Nem foglalkoztam vele, nem figyeltem rá, nem szóltam hozzá, nem hallottam meg. Saját erőből akartam építeni. Hát ez lett a vége. Egy üres, érzések nélküli csodálatos világ, ami hátborzongatóan csúf.
Pénteken ott az autóban ülve hirtelen megértettem mindent...
Akit érdekel, annak elmesélem, aki ott volt suliban, az hallotta az áhítatomat, ami erről szólt, szóval ide részletesen most nem szeretném leírni...
A lényeg anniy, hogy felismertem a hibámat, és végtelen csodálattal, hálával, köszönettel ültem az autóban, mikor rájöttem, hogy minden értem volt. Kis gyarló mocsok vagyok, mégis ennyit tesz értem Ő... Elmondhatatlan érzések jártak át. Ott, az autóban ülve, ahogy mindezt felismertem, átéltem, stb... elmondtam egy imát. Szívből jött, és igazán csak annyit mondtam benne, hogy "Istenem..." :) Benne volt minden. Kértem segítséget a vizsgámhoz, miközben folyton a saját kicsinységemre gondoltam, és megköszöntem mindent. Elmondtam az Úrtól tanult imádságot azzal a módosítással, ahogy mindig mondtam. Már nagyon rég imádkoztam így, már nagyon rég imádkoztam bárhogyan. Mikor feleszméltem, hogy lejöttünk már az autópályáról annyira máshogy sütött a nap. Melegített, ragyogott, csodálatos volt midnen. Minden pillanatom, érzésem, gondolatom köszönettel telt meg...
És... Segített a vizsgán. Tudom, hogy segített... És azóta is folyton segít, csak nem szabad megfeledkeznem róla, minden pillanatban tudnom kell őt. Sokkal jobban alakul most minden, mint eddig, pedig látszólag semmi nem változott. Csak egy bizonyos lelki állapot... Annyira jó most! :)
Ha még emlékeztek rá, akkor kimondom újra átérezve, átélve : Megtaláltam.
"nem tudsz más úton menni... az Ő kezében van a kormány, te csak néha szólsz, hogy merre kanyarodjatok... Ő vezet, nem te!"
egyszerű felismerés, de mindent megváltoztathat...
(remélem reggel sikerült ebből legalább egy keveset átadnom nektek! köszönöm a köszöneteket, de higgyétek el, én többet kaptam, mint ti :P)
Köszönöm. Áldott estét kedves olvasó!
Péntek óta ez van kiírva nálam msn-re. Ritka az, hogy valami megérjen ennyi időt, mivel általában naponta kiírok valami aktuálisat. Ez a mondat, ami pénteken fizika tanulás alatt fogalmazódott meg bennem, még mindig ott van a szívdobbanásaimban, gondolataimban.
És hogy miért is?
Történt egyszer az idők kezdetén, illetve az után jó sokkal, hogy egy csütörtöki napon kiborultam, rutin után kiültem a várbástyára, néztem a tavat, utána a kezembe vettem a füzetemet, és nekiálltam írogatni, és írtam, írtam, besötétedett, de még mindig írtam, világított a lámpa, de alig láttam, szóval arrébköltöztem, és írtam tovább... Végül hazajöttem, és el is mentem itthonról... Anyummal bevásárlás. Semmit nem látott abból, hogy mennyire össze vagyok omolva, stb., de jobb is ez így... Benyomtam talán a gépet, el is kezdtem begépelni azt, amit leírtam, de nem bírtam, inkább befeküdtem az ágyamba, és olvastam, meg ittam, és élveztem azt, ahogyan a testemet marja minden levegővétel... Felkeltem pénteken, és tudtam, vár rám egy vizsga. Kicsit tartottam tőle, mert nem ment minden úgy, ahogy kellett volna. Éjszaka mindez előtt egy csomót gondolkodtam, hogy mit rontottam el. Beültem Andris kocsijába, és néztem a napot, mosolygott a világ. Csodálatos volt minden, és egy pillanat alatt megértettem. Elővettem a füzetemet, és nekiálltam írogatni, csak úgy vázlatosan, ahogy ömlöttek a gondolatok. A lényeg az az, hogy megtudtam, hogy hol rontottam el, hogy mire szolgált az előző napi kiborulásom, stb... (Jah, az egyébként az előző előtti bejegyzés)
Az utóbbi időben elfordultam Istentől... Teljesen. Nem foglalkoztam vele, nem figyeltem rá, nem szóltam hozzá, nem hallottam meg. Saját erőből akartam építeni. Hát ez lett a vége. Egy üres, érzések nélküli csodálatos világ, ami hátborzongatóan csúf.
Pénteken ott az autóban ülve hirtelen megértettem mindent...
Akit érdekel, annak elmesélem, aki ott volt suliban, az hallotta az áhítatomat, ami erről szólt, szóval ide részletesen most nem szeretném leírni...
A lényeg anniy, hogy felismertem a hibámat, és végtelen csodálattal, hálával, köszönettel ültem az autóban, mikor rájöttem, hogy minden értem volt. Kis gyarló mocsok vagyok, mégis ennyit tesz értem Ő... Elmondhatatlan érzések jártak át. Ott, az autóban ülve, ahogy mindezt felismertem, átéltem, stb... elmondtam egy imát. Szívből jött, és igazán csak annyit mondtam benne, hogy "Istenem..." :) Benne volt minden. Kértem segítséget a vizsgámhoz, miközben folyton a saját kicsinységemre gondoltam, és megköszöntem mindent. Elmondtam az Úrtól tanult imádságot azzal a módosítással, ahogy mindig mondtam. Már nagyon rég imádkoztam így, már nagyon rég imádkoztam bárhogyan. Mikor feleszméltem, hogy lejöttünk már az autópályáról annyira máshogy sütött a nap. Melegített, ragyogott, csodálatos volt midnen. Minden pillanatom, érzésem, gondolatom köszönettel telt meg...
És... Segített a vizsgán. Tudom, hogy segített... És azóta is folyton segít, csak nem szabad megfeledkeznem róla, minden pillanatban tudnom kell őt. Sokkal jobban alakul most minden, mint eddig, pedig látszólag semmi nem változott. Csak egy bizonyos lelki állapot... Annyira jó most! :)
Ha még emlékeztek rá, akkor kimondom újra átérezve, átélve : Megtaláltam.
"nem tudsz más úton menni... az Ő kezében van a kormány, te csak néha szólsz, hogy merre kanyarodjatok... Ő vezet, nem te!"
egyszerű felismerés, de mindent megváltoztathat...
(remélem reggel sikerült ebből legalább egy keveset átadnom nektek! köszönöm a köszöneteket, de higgyétek el, én többet kaptam, mint ti :P)
Köszönöm. Áldott estét kedves olvasó!
