Vannak pillanatok, amikor minden teljesen egyértelmű. És vannak pillanatok, amikor mindenhol csak kérdések vannak kérdésekkel. És vannak pillanatok, amikor túl könnyen, meggondolatlanul mondok igen-t, vagy nemet, és néhány pillanat múlva a válasz már rossz...
És mindezt miért?
Miattad... Mikor itt vagy velem, akkor minden olyan egyszerű, minden olyan teljes, minden olyan egyértelmű, biztonságos. De el kell menned, hogy megtapasztalhassam milyen az, amikor nem vagy itt velem. Ez a mostani pillanat is egy ilyen. Most is minden tele van kérdésekkel, de mégis van egy domináns kérdés, ami itt lebeg...
Hogy miért nem neked mondom el mindezt, miért ide írom?
Mert nem vagy itt, s ha itt lennél, az egész fel se merülhetne...
Tudod, az előbb beszéltünk. Nem tudom mi van velem, teljesen összezavarsz (helyrehozol?) bennem mindent. Azt mondtad, hogy péntek este hívni fogsz. Nem hívtál. Nem baj, hiszen miért is lenne az... De egész este reménykedtem. És valahol mélyült az az üresség bennem, amit az okozott, hogy nem vagy itt mellettem. Tudom, most nem lehettél itt. Ez teljesen normális. De ahogy magamhozszorítottam a telefonomat, ahogy nem mozdultam nélküle, az nem normális... Nemrég beszéltünk. Alig néhány perce. Leraktam, s lelkem néhány csepp segítségével tisztult, tisztul. Összezavarsz mindent. Mert hihetetlenül hiányzol... És reménykedtem abban, hogy ma este átölelhetlek úgy, mint legutóbb, vagy sokkal sokkal erősebben. De majd holnap! Elvégre a remény hal meg utoljára. Holnap... Lehet, hogy akkor se...
Miért?
Mert valaki, aki ugyanannyira hiányzik minden pillanatban, mint te, csak kicsit másféle a hiány érkezik. És megígértem, hogy főzök neki vacsit... De mikor beszéltünk telefonon én teljesen elfelejtettem mindezt, azt, hogy végre újra láthatom őt, mert annyira megörültem neked, annak, hogy együtt lehetünk...
A lélek cseppek felhozták a kérdést... S itt lüktet bennem, minden sejtemben, s egyre csak kérdez, és nincsen válasz sehol, és itt a válasz, minden sejtemben, mert erre nincsen más válasz...
Ezt csak magamtól kérdezhetem meg... Le se írom... De mégis itt van, és kikívánkozna. Megkavar mindent. De szeretlek, és ez erősebb minden kérdésnél, és minden válasznál, hiszen ez maga a válasz...
Hiányzol nagyon...
S ha abbamarad a lüktetés, és nem marad más, csak a szeretet, akkor is felmerülhet a kérdés, hogy "kell ez nekem?" s azt fogom válaszolni, kell... Hiszen szeretem. :) Talán elnémulnak szemeim, s a mosolyomba nem merül fájdalom, csak az a nyugodt boldogság, ami azokat jellemzik, akik megtalálták a helyes utat... Talán...
