Bocs, hogy ide kiírom, és nem kérdeztelek meg, hogy írhatom-e. Ha gondolod, akkor szólj, és leszedem...
Részlet egy beszélgetésből...:
"Három
Kettő
Egy.
Mert látok benned Valakit, mert látok benned fantáziát, azért... Meg azt is látom mi van még benned, ami nem hiányzik... mert szerethető vagy. mert egy jelenség vagy. mert vagy."
Miután ezeket írtad másnap csak ezekre a szavakra tudtam gondolni. Hiába volt későn (korán?) a beszélgetés, és igen le volt terhelve az agyam, mégis megjegyeztem minden szavadat. És másnap rengetegszer leírtam. Mintha szabadulni akartam volna tőle. De nem ment. Nem tudtam szabadulni. Ott lebegtek előttem, bennem. És egyre jobban fájtak...
Nem tudtam hova rakni őket... Menekülni akartam, de nem volt hova. Irodalom órán téged láttalak a versben, törin téged az adatok mögött, hittanon a filmre nem tudtam figyelni, angolon meg csak kószáltak mindenfele a gondolataim. Nem is voltam ott a suliban kb...
Sokadszor gondolok azóta is ezekre a szavakra. A legváratlanabb pillanatokban is bevillannak, és nincs menekvés. Akkor az övék vagyok. És próbálom megérteni a helyzetet, és próbálom nem utálni magamat annyira...
Most délután is, ahogy ebédet főztünk eszembe jutottak. Pedig nem kellett volna. És megint mély, filózós hangulatom lett. (Bár ezt, amint befejezem az írást némi matekkal oldom). És a kérdés ugyanaz, mint ami a második kérdés azon a bizonyos éjszakán volt... Hogyan tehetem ezt veled?
Pont én, aki világ életében próbálta az önzőséget távol tartani magától, pont én, aki szeret szeretni. Pont én... Hogy tehetem ezt veled? És te bármennyire azt mondod, hogy nem teher, és stb. valahol annak kell lennie... Vagy nem? Túl sokat filóztam, túl kuszák a gondolatok... Inkább nem írok tovább... De egyszer, talán majd ha hazamentem, ezt remélem megbeszéljük... Őszintén, nyugodtan, egy nagy tábla csoki mellett, a napsütésben, a naplementében, a csillagok alatt fekve gyenge szellőben...
hiányzol te őrült... mert az őrültek vonzzák egymást...
