Nagyon szívesen írnék most ide sok mindent. De nem teszem. Egyszerűen az már túl sok lenne. Belül zavar van, egyre nagyobb. De kívülről talán még minden rendben van. Keresem azt, ami segíthetne, de nem találom. Közel voltam hozzá, de az őszinteség, amiért hálás vagyok, ismét meggátolt mindenben. Talán a remény fogyott el? Talán az élet? Nem tudom, de egyre azon kapom magamat, hogy ülök, és bámulok ki a fejemből, nem csinálok semmit, mindeközben gondolatban messze járok, egy másik világban. S mikor eszmélek magától értetődő a gondolat, a kérdés: hogyan juthatnék el ebbe a világba? Tudjátok, félek. És ez így van rendjén. Nem tudok mást mondeni, csak azt, hogy félek. Majd egyszer, ha a szemembe nézel, és levetem az álcát, te is megláthatod. De addig marad az, amit látnod kell. Mert te ezt szeretnéd látni. Mert megtanított a világ arra, hogy ne mutassam meg mindnekinek. Mert erősnek kell lennem. De hogyan legyek továbbra is erős, amikor teljesen le vagyok gyengülve? De maradok erős. És kitartok. Ha mégsem, akkor te most már tudni fogod, hogy nagyon hosszú gyengeség előzte meg a dolgokat. Mondhatni beteg vagyok. Nincs meg bennem az egészség. Rengeteg bennem a fél. Reményt kaptam, életet, s mégsem. És ez most bekebelez. De ez van. Én megpróbáltam. Ha egyszer ilyen az élet, akkor én megtanulok nevetni rajta, és továbblépni. Vannak most talán ennél fontosabb dolgok is. És éltetni fog a remény, hogy mindezt talán itthagyhatom, és teljesen másképp kezdhetem el, teljesen máshol. De addig ezt kell teljesítenem, méghozzá jól.

Ezért arcon nevetem a világot, és megkérdem tőle, bármit szeretne tőlem, hogy "minek?".

Talán nem jó ez a felfogás, de most ez jutott. Talán egyszer majd továbblépek. De addig marad ez, beláthatatlanul, reménytelenül, nevetve, pesszimistán, de legbelül hihetetlenül optimistán...

amolyan kötéltáncos módon... :)