gondolatok az égről a földön

tegnap este olyan érzések jártak át, amiket már rég nem éreztem. ott voltál mellettem, és alig bírtam itt maradni. úgy látszott fáradt vagyok, pedig nem voltam az. egyszerűen csak folyamatosan kűzdöttem azzal, hogy itt legyek, hogy figyeljek arra, ami itt van. másképp ugyanaz lett…

jövel könnytisztítsd meg szívemmosd le orcámürítsd ki lelkem. jer könnycseppgördülj le arcomoncsillanjon a fény rajtadürítsd ki lelkem. gyere könnycseppmondd el bánatoméld meg fájdalmamürítsd ki lelkem. jövel könnyvigyen el a szélszárítson fel a fényürítsd…

megint. újra. most jó ez, vagy rossz? és miért is írom le ezeket? sokan azt gondolhatják, megőrültem. lehet, hogy valhol igazuk van... tényleg... mert miért hallok hangokat, amik itt soha meg nem szólaltak? hallom a zenét, amit játszol, s közben ott sem vagy mellettem. te üzensz…

az éjszaka sötétsége borult lelkemre. elborította. könnyekbe fulladt, de a könnycseppeken nem csillanhatott meg a fény. nem volt fény, amely csilloghat. midnent magába burkolt a fény burka. olyan gondolatok kísértettek, mint amik már régen. vádoltam magamat, másokat. haza akartam…

könnyek... a lélek cseppjei. egy másik világ gyöngyei. annyira szépek! és mindig őszinték. meglátogattak engem is. figyelmeztettek, hogy túl messzire szálltam, túlzottan otthon vagyok, és megint kezdek elfeledkezni erről a világról. így volt. megint úgy kezdtem érezni, hogy itt…

ez az első bejegyzésem ebbe a blogba... fura új lappal indulni. még üres minden. olyan lesz, amilyenné teszem. amilyenné tenni fogom az elkövetkező napokban, hetekben, hónapokban, években...elhagytam a felhőm... most már az egész ég az enyém. nem árnyékolom a fényt, nem töröm…