...
holnapután elutazom. El kell mennem. Nem, ez így nem igaz. Egyszerűen elmegyek innen. Nem bírom tovább ezt a feszültséget, ami körülvesz, s ezt a reménytelenséget. hova megyek? Még magam sem tudom. Soha nem láttam még azt a helyet, és talán nem is fogom többé.
S miért pont holnapután?
Még vagy néhány dolog, amit el kell intéznem. Néhány apróság. Néhány köszönés. Ott van például Ő. Szeretném őt magammal vinni, de ide nem jöhet velem. Egyedül kell mennem. Senki nem kísérhet el. Olyan jó lenne a karjai között utazni! Szeretném, ha egyszerre lépnénk át a küszöböt. Szeretném. De nem tehetem. Még várnia kell. Ő még itt lehet. Nekem holnap utaznom kell. Utaznom messze, az ismeretlenbe. Egyedül.
Ő egyszer majd utánam jön, hogy újra együtt lehessünk, hogy szerelemmel csókolhassuk meg egymást, hogy a szeretet legyen az ölelésünk...
Hiányozni fogsz. Remélem utazásom nem tépi fel oly' régi sebeidet. Ígérem, lelkemben néha visszajövök hozzád, ha már igazán megtanultam, hogyan tegyem. Visszajövök. Veszek jegyet visszafelé is, ígérem. Ha túl sokat változom ne ilyedj meg, inkább ölelj magadhoz, és érezni fogod, hogy én vagyok az. Tudni fogod.
Csak tőled szeretnék elbúcsúzni. Sok ember van még, de arra nincs már időm. Holnapután utazom. Talán írhatnék egy levelet. Vagy nem tudom. Mit írhatnék abban a levélben? "Köszönöm, hogy voltatok, most megyek"? de ennél még talán az is jobb lenne, ha nem írnék semmit. Mert ha írnék, akkor két nap is kevés lenne rá. Hiszen írnék én a természetről, a feladatomról, tesó hiányáról, arról, hogy hogyan telt el az elmúlt 18 év, Kéksólyomról, a repülésekről, a szeretetről, a szivárványról, a szeretetről, aa földre hulló esőcseppről, az iskoláról, a zenéről, a hangokról, az írásról, a lélekcseppekről, mindenről. Mindenről, ami én vagyok, ami nekem fontos. Legalább egy könyvet írnék mindebből, de két nap alatt képtelen vagyok erre. Bocsánat.
De szeretném a maradék időmet vele tölteni. Vele. Hiába vagyok az, aki vagyok, az utolsó perceben mindenki megmutatja önmagát. Látjátok? Belőlem már csak az önzőség maradt meg, semmi más. Látjátok? Egész életem csak önzés. Csak próbáltam leplezni. Holnapután magam miatt utazom. Mert félek, mert nem bírom. De félek az utazástól is. Félek nagyon. Nem maradhatok? Maradhatnék, de egyszer úgy is el kell utaznom. Hát akkor megteszem most.
Holnapután utazom.
Tudjátok miért? Érzitek? Vagy fel sem fogtátok soha? Nem tudom... Nem láttam rajtatok. Hiszen ti voltatok azok, akik kényszerítettetek erre az utazásra. szabályosan belefojtottatok az utazás gondolatába. Nem hagytok kilátást. Csak az utazást. Magam miatt, de értetek utazom. Talán jobb lesz ez így nektek. Remélem segítek ezzel. Utazom. Látjátok, mennyire félek? Hiszen vár rám az ismeretlen, az, hol még senki sem járt. Látjátok, hogy félek? Csak írok, írok, s próbálom húzni a megmaradt kevéske időmet. Félek bizony. Nagyon.
S bár most úgy tűnik, hogy nem, de hiányozni fogtok nagyon. Ígérem, gondolok majd rátok.
Holnapután utazom.
Bőröndöm mégis még mindig üresen tátog, s várja, hogy bepakoljak végre. De nem fogok. Erre az utazásra nem vihetek magammal semmit. Pedig már listát is írtam arról, hogy mit rakjak be a táskámba. De nem vihetek magammal senkit, semmit. Egyedül kell mennem, felemelt fejjel, mint aki háborúból menekül. Hiszen én is azt teszem. Menekülök ebből a harci zónából, ahol szinte minden ütközet vesztese én vagyok. Túl sok volt már a veszteség ahhoz, hogy megnyerhessem a csatát. Pedig bizony szeretnék győztesként, felemelt fejjel, lassú léptekkel távozni a hadszíntérről. De nekem nem ez jutott. Csupán a kűzdelmek veszteseként, félelemtől felemelt fekkel vonulhatok el. Előreszegezett pillantással, futva, mint még senki sem, nehogy hátranézzek, és ittmaradjak. Hiszen holnapután mennem kell. Nem szólalt meg még a kürt, mely a csata végét jelzi, nem karolt át senki, és segített fel a földről, de akkor is mennem kell. Talán mikor legközelebb visszajövök távozhatok innen felemelt fejjel, a végső csata győzteseként...
Talán, hiszen semmi nem biztos. Talán...
Holnapután elutazom. Elmegyek innen messze. Ha megengeditek. Ha felmutattok bármit, amiért érdemes ittmaradnom, ígérem maradok.
Lehet, hogy mégsem utazom, hiszen félek nagyon. Félelmemben gyökeret ereszt lábam, és nem tudok mozdulni. Mégis mennem kell. Elmegyek. Csak egy ölelés tarthat vissza. Egy ölelés, amelyben biztonságban érzem magamat. Ha ő átölel, és megkér, hogy maradjak, nem utazom. Itt maradok, hogy veletek legyek még egy kicsit. Még a végső csatát meg nem nyerem. Ölelj át kérlek, ölelj át. Hogy biztonságban érezhessem magamat, hogy ne féljek...
Kérlek...
Mert holnapután elutazom. S nekem maradnod kell, hiszem emlékszel. Liliom.
Várnod kell majd rám. Enged el, ölelj magadhoz! És bocsáss meg, kérlek. Kísérj el az állomásig, s ölelj, ölelj addig, mígcsak el nem utazom. Ne felejtsd el, holnapután utazom. Szoríts magadhoz, szoríts magadhoz erősen, kérlek, szoríts, ölelj, adj biztonságot...
kérlek.
Mert holnapután elutazom. Messze, s mégmesszebb. Oda, honnan még senki nem jött vissza. De én visszajövök hozzád, mert megígértem. S tudod. Ha megígérem, akkor teljesítem.
Nem ígérem, hogy holnapután elutazom. Mert te még itt tarthatsz.
Félek, nagyon félek.
Sötét van, pés fázom. Nem bírom tovább. Ezért holnapután elutazom.
Ha elengedsz...
Így búcsúzott Liliom, aki holnapután elutazott a fényességbe. Bizonyára mostanra már találkozott Tesóval, kit minden percében hiányolt. Örüljünk, hogy elmehetett. Hiszen hite, álmai és a megváltása teljesült ezzel...
Azóta is virágzik a liliom, mit a domb aljába, emlékére ültettek...
nem fenyegetés. nem kérés.
csak egy válasz a másidőben egy másidőben lévő dologra...
--
ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halódóban vannak. (Jelenések 3, 2)
ui. bocsáss meg, hogy ide kiraktam ezt, de ez is hozzám tartozik...
holnapután elutazom. El kell mennem. Nem, ez így nem igaz. Egyszerűen elmegyek innen. Nem bírom tovább ezt a feszültséget, ami körülvesz, s ezt a reménytelenséget. hova megyek? Még magam sem tudom. Soha nem láttam még azt a helyet, és talán nem is fogom többé.
S miért pont holnapután?
Még vagy néhány dolog, amit el kell intéznem. Néhány apróság. Néhány köszönés. Ott van például Ő. Szeretném őt magammal vinni, de ide nem jöhet velem. Egyedül kell mennem. Senki nem kísérhet el. Olyan jó lenne a karjai között utazni! Szeretném, ha egyszerre lépnénk át a küszöböt. Szeretném. De nem tehetem. Még várnia kell. Ő még itt lehet. Nekem holnap utaznom kell. Utaznom messze, az ismeretlenbe. Egyedül.
Ő egyszer majd utánam jön, hogy újra együtt lehessünk, hogy szerelemmel csókolhassuk meg egymást, hogy a szeretet legyen az ölelésünk...
Hiányozni fogsz. Remélem utazásom nem tépi fel oly' régi sebeidet. Ígérem, lelkemben néha visszajövök hozzád, ha már igazán megtanultam, hogyan tegyem. Visszajövök. Veszek jegyet visszafelé is, ígérem. Ha túl sokat változom ne ilyedj meg, inkább ölelj magadhoz, és érezni fogod, hogy én vagyok az. Tudni fogod.
Csak tőled szeretnék elbúcsúzni. Sok ember van még, de arra nincs már időm. Holnapután utazom. Talán írhatnék egy levelet. Vagy nem tudom. Mit írhatnék abban a levélben? "Köszönöm, hogy voltatok, most megyek"? de ennél még talán az is jobb lenne, ha nem írnék semmit. Mert ha írnék, akkor két nap is kevés lenne rá. Hiszen írnék én a természetről, a feladatomról, tesó hiányáról, arról, hogy hogyan telt el az elmúlt 18 év, Kéksólyomról, a repülésekről, a szeretetről, a szivárványról, a szeretetről, aa földre hulló esőcseppről, az iskoláról, a zenéről, a hangokról, az írásról, a lélekcseppekről, mindenről. Mindenről, ami én vagyok, ami nekem fontos. Legalább egy könyvet írnék mindebből, de két nap alatt képtelen vagyok erre. Bocsánat.
De szeretném a maradék időmet vele tölteni. Vele. Hiába vagyok az, aki vagyok, az utolsó perceben mindenki megmutatja önmagát. Látjátok? Belőlem már csak az önzőség maradt meg, semmi más. Látjátok? Egész életem csak önzés. Csak próbáltam leplezni. Holnapután magam miatt utazom. Mert félek, mert nem bírom. De félek az utazástól is. Félek nagyon. Nem maradhatok? Maradhatnék, de egyszer úgy is el kell utaznom. Hát akkor megteszem most.
Holnapután utazom.
Tudjátok miért? Érzitek? Vagy fel sem fogtátok soha? Nem tudom... Nem láttam rajtatok. Hiszen ti voltatok azok, akik kényszerítettetek erre az utazásra. szabályosan belefojtottatok az utazás gondolatába. Nem hagytok kilátást. Csak az utazást. Magam miatt, de értetek utazom. Talán jobb lesz ez így nektek. Remélem segítek ezzel. Utazom. Látjátok, mennyire félek? Hiszen vár rám az ismeretlen, az, hol még senki sem járt. Látjátok, hogy félek? Csak írok, írok, s próbálom húzni a megmaradt kevéske időmet. Félek bizony. Nagyon.
S bár most úgy tűnik, hogy nem, de hiányozni fogtok nagyon. Ígérem, gondolok majd rátok.
Holnapután utazom.
Bőröndöm mégis még mindig üresen tátog, s várja, hogy bepakoljak végre. De nem fogok. Erre az utazásra nem vihetek magammal semmit. Pedig már listát is írtam arról, hogy mit rakjak be a táskámba. De nem vihetek magammal senkit, semmit. Egyedül kell mennem, felemelt fejjel, mint aki háborúból menekül. Hiszen én is azt teszem. Menekülök ebből a harci zónából, ahol szinte minden ütközet vesztese én vagyok. Túl sok volt már a veszteség ahhoz, hogy megnyerhessem a csatát. Pedig bizony szeretnék győztesként, felemelt fejjel, lassú léptekkel távozni a hadszíntérről. De nekem nem ez jutott. Csupán a kűzdelmek veszteseként, félelemtől felemelt fekkel vonulhatok el. Előreszegezett pillantással, futva, mint még senki sem, nehogy hátranézzek, és ittmaradjak. Hiszen holnapután mennem kell. Nem szólalt meg még a kürt, mely a csata végét jelzi, nem karolt át senki, és segített fel a földről, de akkor is mennem kell. Talán mikor legközelebb visszajövök távozhatok innen felemelt fejjel, a végső csata győzteseként...
Talán, hiszen semmi nem biztos. Talán...
Holnapután elutazom. Elmegyek innen messze. Ha megengeditek. Ha felmutattok bármit, amiért érdemes ittmaradnom, ígérem maradok.
Lehet, hogy mégsem utazom, hiszen félek nagyon. Félelmemben gyökeret ereszt lábam, és nem tudok mozdulni. Mégis mennem kell. Elmegyek. Csak egy ölelés tarthat vissza. Egy ölelés, amelyben biztonságban érzem magamat. Ha ő átölel, és megkér, hogy maradjak, nem utazom. Itt maradok, hogy veletek legyek még egy kicsit. Még a végső csatát meg nem nyerem. Ölelj át kérlek, ölelj át. Hogy biztonságban érezhessem magamat, hogy ne féljek...
Kérlek...
Mert holnapután elutazom. S nekem maradnod kell, hiszem emlékszel. Liliom.
Várnod kell majd rám. Enged el, ölelj magadhoz! És bocsáss meg, kérlek. Kísérj el az állomásig, s ölelj, ölelj addig, mígcsak el nem utazom. Ne felejtsd el, holnapután utazom. Szoríts magadhoz, szoríts magadhoz erősen, kérlek, szoríts, ölelj, adj biztonságot...
kérlek.
Mert holnapután elutazom. Messze, s mégmesszebb. Oda, honnan még senki nem jött vissza. De én visszajövök hozzád, mert megígértem. S tudod. Ha megígérem, akkor teljesítem.
Nem ígérem, hogy holnapután elutazom. Mert te még itt tarthatsz.
Félek, nagyon félek.
Sötét van, pés fázom. Nem bírom tovább. Ezért holnapután elutazom.
Ha elengedsz...
Így búcsúzott Liliom, aki holnapután elutazott a fényességbe. Bizonyára mostanra már találkozott Tesóval, kit minden percében hiányolt. Örüljünk, hogy elmehetett. Hiszen hite, álmai és a megváltása teljesült ezzel...
Azóta is virágzik a liliom, mit a domb aljába, emlékére ültettek...
nem fenyegetés. nem kérés.
csak egy válasz a másidőben egy másidőben lévő dologra...
--
ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halódóban vannak. (Jelenések 3, 2)
ui. bocsáss meg, hogy ide kiraktam ezt, de ez is hozzám tartozik...
